Aranylabda, 2015

Noha a díjátadó már régebben lezajlott, a suli meg a vizsgák miatt nem volt időm és alkalmam arra, hogy írjak róla. Meg őszintén szólva nem is nagyon érdekelt az egész végkimenetele, mert a top3 focista között ott állt három olyan ember, akikhez leginkább semleges vagy negatív érzések fűznek. Olyan emberek, akik persze jó futballisták, de továbbra sem csapatjátékosok, továbbra is csatárok, világsztárok állnak ott, de ez továbbra sem helyes.

A FIFA a legkorruptabb szervezet, ami a világon valaha volt, ez nagyjából olyan tény, mint hogy az ég kék, és bár mindig is sejtettük ezt, Blatter bukása óta tudjuk is. Az, ami a szövetség háza tájékán megy évek óta, a vicc kategóriát súrolja, amiknek miértjeibe nem akarok mélyen belemenni, de csak említés szintjén néhány a bűnök közül: a nevetséges propagandakampány a rasszizmus ellen, a katari VB, a tény, hogy olyan bírók kerülnek ki világversenyekre, akik példátlan szakmaiatlansággal vezetik a meccseket és hát a legjobb, legviccesebb része, hogy a FIFA kampányt indított a korrupció ellen. (videó itt) Egyenjogúságról beszél, meg arról, hogy ha a szövetség és az országok összefognak, egyenlővé tehetik a futballt. Azt a futballt, amiben a szálakat ki mozgatja? Na, ki? Úgy van, a FIFA. Vissza a kályhához, soha véget nem érő körforgás, és megintcsak elmondhatják magukról, hogy tettek a közjóért.

Nem szeretem tehát a FIFÁt, bár azt hiszem, ezt már tudjátok. Az indokaim között ott van az is, hogy csináltak a labdarúgás legnagyobb presztízsű díjából, ami nagyjából a foci Oscarjával ért fel, egy nevetséges játékot, aminek már semmi tétje, semmi súlya nincs, mert vannak emberek, akik egyszerűen nem-kaphatják-meg. Hiába tesznek meg mindent, hiába teljesítenek kiválóan, hiába dolgoznak erőn felül, hiába van egyenjogúság, és hiába gyilkoljuk a korrupciót nekik valahogy akkor se sikerül odajutni a terülj-terülj asztalkámhoz, mert az ám csak a kiváltságosoknak jár. Spanyol bajnokságban játszol? Csatár vagy? Milliós nagyságrendben adnak el habfehér mezt a neveddel? Bár fogalmad sincs arról, mit jelent a Barcában játszani, de azért ott vagy, idiótán vigyorogva? Te vagy a tökéletes jelölt! Várunk szeretettel, lesz kaviár, lazac, szarvasgomba, libamáj meg '61-es Dom Perignon. És csak hogy ne mondhassák ránk, hogy igazságtalanok vagyunk, dobunk csontot a kutyáknak, alamizsnát a pórnépnek (lásd Neuer bekerülhetett németként az év csapatában).

Szánalmas az, hogy a pályán meghalni képtelen, mihaszna, magamutogató színészek kapják az Aranylabdát, mitöbb, csak ők kaphatják. Csak csatárok, csak olyanok, akik a Primera Divisiónban játszanak. És nem azért, mert máshol nincs kiváló teljesítmény, jó játékos, vagy szép foci. Nem. Azért van ez, mert ennyi év után még mindig azzal a buta, egyszerű sztereotip szembeállítással lehet a legtöbb újságot eladni, hogy Messi vagy Rolando. És ez túl azon, hogy nevetséges, valahol mélyen el is szomorít, mert azt mutatja, hogy a sportújságírás, és a sportújságok olvasói is lesüllyedtek arra az óvodás szintre, amire a FIFA is. Ahol a FIFA mindig is volt.

Szóval ezen apropóból, idén nem lesz ballon d'orka, idén nem lesz semmi, egyetlen egy díjat, egy emlékplakettet szeretnék csak átnyújtani kollektíven a FIFA-nak, a következő üzenettel:

Kedves Fédération Internationale de Football Association!

Gratulálok. Sikerült a világ legtöbbek által szeretett sportágát, és annak rajongóit és minden értékét lerángatnod a saját szintedre. Megvalósult az, amiért éveken át keményen dolgoztál, megveregetheted a vállad, megpihenhetsz, ügyes voltál. Nyugodjon békében a tisztesség és a foci.

Ámen.

Értelem és érzelem

...avagy Dárdai Pál távozása és annak hatásai

Természetesen nem hagyhatom szó nélkül a Dárdai-saga ezen pontján sem, ha már a kezdetektől fogva követettem a válogatottnál folytatott munkáját. Éppen ebből kifolyólag pontosan tisztában azzal, hogy mi mindent hordoz magában Pali személye, hogy szakmailag és emberileg egyaránt mennyi mindent adott a válogatottnak, a magyar focinak. Nekünk, szurkolóknak. Rettentően szeretem a megnyilvánulásait, az őszinteségét, a precizitását, és hadilábon állok az MLSZ-szel, egyetlen döntésükkel nem értek egyet, és úgy összességében, szeretek mindent rájuk kenni - csak úgy, mint a FIFA-ra, UEFA-ra -, bár ezt talán már ti is tudjátok. De fontosnak tartottam ezt leszögezni - újra - itt az elején, hogy ennek fényében olvassátok a bejegyzést. 

Kezdeném is rögtön azzal, hogy Pali távozása szerintem kivételesen nem az MLSZ hibája. Főleg nem Palié. Ez itt kérem szépen kizárólag a Hertha kreténsége, amit egyrészről mérhetetlen elutasítással fogadok, másrészről viszont meg is értem. Egy Bundesliga 1-es csapat irányítása nem kis feladat, nem kis felelősség. Lehet jönni azzal, hogy de a válogatott csak kétszer 10 nap lett volna, de remélem senki nem gondolja, hogy a szövetségi kapitányi teendők lerendeződnek ennyiben. Mert ugye nem árt, ha az adott kapitány tudja, milyen formában vannak a játékosai, látja őket mozogni a pályán. Persze, nyilván, ez egy Kínában vagy Amerikában focizó játékos esetében még egy kizárólagosan a kapitánykodással foglalkozó edző számára is nehezen kivitelezhető, nem még valaki olyannak, aki közben egy német elsőosztályú csapatért felel. 

Pali önmagától nem hátrált volna meg, ebben egészen biztos vagyok. Ugyanakkor tudom azt is, hogy az emberi teljesítőképesség határai végesek, és hogy nagyon sokáig nem lehet bírni kettős terhelés mellett. Nem lehet bírni azt, hogy az ember a relatíve szabadidejében hazautazik, összeszedi a válogatottat, aztán mennek Athénba vagy Belfastba. Egyszerűen ez nem így működik, mert az ember elfárad fizikálisan, elfárad mentálisan, dekoncentrált lesz, legyengül a szervezete, belerokkan. És ezt nem kívánnám senkinek, főleg nem Palinak.

Sokan írták, mondták, hogy az MLSZ részéről az lenne a helyes döntés, hogy elmennek Berlinbe, az asztalra csapnak, és kivásárolják Palit a szerződéséből. A szívem egyik - a csodákat mindig örömmel fogadó - része ezért repes, erre vágyakozik, csak éppen... Belegondolt abba bárki, hogy mikor volt utoljára magyar edző olyan magasan, mint most Pali? És persze, ő is azt hangoztatta, hogy első sorban magyar, és a szíve hazahúzza, és ezt teljes mértékig el is hiszem neki. De azért az bárki beláthatja, hogy igazán nagy edzői karriert nem a válogatottunk élén fog befutni, vagy legalábbis még nem most. Ebben rendkívüli módon egyetértek egyébként Vági Márton MLSZ főtitkárral, hogy tíz év múlva Pali tényleg csodát tehet majd a válogatottal, még nagyobb csodát, majd azzal a válogatottal, ami a Storck sportigazgatói munkája alatt érlelődő utánpótlásból épül majd fel. Úgy, hogy kap egy 6-8 éves szerződést, és arra az időre őt békén hagyják, hogy csinálja a dolgát. Mert ebben van igazság, hogy még ha a Hertha most el is engedte volna Dárdait, ezt így nem lehet, hogy akkor most két meccsre lesz ő, meg még négyre, meg akkor a selejtezősorozat végéig. Nem. 

Nem mellesleg pedig neki tényleg ott van az élete. Egyrészt persze ő a magyar foci megváltója, a messiás, és ezért mindenki elmondhatatlanul hálás neki itthon. De ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy azért mindamellett, hogy ő most szövetségi kapitány volt, és a Hertha edzője, első sorban mégiscsak férj és apa. És ebből az aspektusból nézve már nem is akarnám, hogy csapot-papot hátrahagyva rohanjon Magyarországra. Persze jó volna.

Jó volna, mert a válogatott és Dárdai kapcsolata mondhatni egy égben köttetett frigy volt. Ezzel lehet vitatkozni, csak épp nem érdemes. Pali megtalálta a srácokhoz vezető utat úgy, hogy közben hiteles maradt, és hogy ezzel egy időben az összes szurkoló szíve belopta magát. Mondhatni megteremtette az évek óta elveszettnek hitt kapcsolatot a játékosok és a szurkolók között. Palinál jobbat nem is kívánhatott volna a magyar foci, a válogatott, és azért a kilenc hónapért is mérhetetlenül hálásnak kell lennünk. 

Hiszem, hogy Dárdai a nagy Ő a magyar válogatott számára, de ahhoz hogy a nagy szerelem teljes legyen, három dolog kell - a jó személy, a jó hely, és a jó idő. Az időpont rossz volt, de a legjelentősebb, a jó személy már megvan, és most már nincs más dolgunk, mint hinni abban, hogy a srácok nélküle is veszik az akadályt, és legyőzik a románokat meg az észak-íreket. De csendesen teszem hozzá, nagyon meg lennék lepve, ha szeptember 4.-én Pali nem ülne ott a lelátón valahol.

Én tehát hatalmas hálával, és a viszontlátás reményével a szívemben zárom a soraimat, és bízok abban, hogy eljön majd az az idő, amikor Dárdait hat lóval sem lehet majd visszatartani, és erejének teljében tér majd vissza a magyar válogatotthoz, hogy aztán Európa tetejére vezényelje a csapatunkat. Túlzásnak tűnik, és túlzó hurráoptimizmusnak? Arra is mindenki ezt mondta, amikor hittünk abban, hogy meglesz a romániai X, a finnek oda-vissza.

Én hiszek a csodákban. És hiszek Dárdai Pálban is.

Mert a finnek ellen mindig jön a dráma...

Tudom, hogy régen nem írtam, és mentegetőznék is, de annyira sok értelmét nem látom, szóval inkább írnék arról a témáról, ami az elmúlt napokban, hetekben a leginkább érdekel - a magyar válogatottról.

Többször feszegettem már itt ezt a témát, hol mélyebben, hol felszínesebben. Nagyon nagy a késztetésem arra, hogy egészen a mélyére ássak az egész MLSZ vs. ultrák párharcnak, kezdve a szurkolói kártya értelmetlenségétől, de nem fogok, éppen csak megkapargatom majd a felszínt. De hogy akkor miről lesz szó? A magyar foci terjedéséről az európai top csapatokban, a 2009-es U20-as hősök felnövéséről, egy élőben megtekintett válogatott meccsről, és a finnek elleni elmaradhatatlan drámáról. Szerintem vágjunk is bele!

Kezdjük is a legaktuálisabbal - megvertük a finneket. Nem azt a focit játsszuk, amihez az európai "Elit-focit" figyelő sas szemünk szokva van, ez tény. Valószínűleg az elkövetkezendő években nem is fogjuk. De számomra nincs szebb gól annál, amit a magyar srácok a válogatottban lőnek. Ha évekre menően visszanézem a válogatott góljait (és attól a nyócegytől tekintsünk el), mindbe beleborzongok, egytől egyik. Dzsudzsák 94. percben lőtt bombájába a finnek ellen, Gera duplájába Amszterdamban, Rudolf utolsó perces, győztes góljába a svédek ellen, a romániai 25 méteres szabadrúgásgólba, Szalai Feröer ellen szerzett győztes találatába, és tegnap felkerült a listára Stieber óriási gólja Helsinkiből. 

(borzongjunk)

Jó dolog meccset nézni, EB-t, VB-t. De szentül hiszem, hogy akkor az igazi, ha a saját országod válogatottja is ott van. Mert én nagyon szeretem a spanyolokat, és szeretem a németeket is. De ha kijutnánk az EB-re, nem létezne más csapat, a magyaron kívül. Nem, ameddig versenyben vagyunk. 

Az elmúlt ki tudja, hány évben, soha ilyen közel nem volt a válogatott világversenyre való kijutáshoz. Négy meccs ugyan még előttünk van, és a görögök gyötrelem-teli teljesítménye, meg Feröer hirtelen jött hat pontja azért jelzi, hogy a papírforma gyakorlatilag semmit nem jelent, és hogy piszok nehéz meccsek lesznek, de én őszintén hiszem, hogy a kijutás meglehet. Csak előtte lesz 90 kegyetlen perc Budapesten a románok ellen, aztán 90 kegyetlen perc Belfastben. Ha az a két meccs meglesz, akkor már tényleg érdemes reménykedve várni az októbert, és elkezdeni spórolni egy franciaországi kirándulásra.

Kicsit visszakanyarodva a múlthéthez... Amikor megtudtam, hogy a válogatott Debrecenben játssza a felkészülési mérkőzését Litvánia ellen, egyből fellelkesültem, és Livivel hamar arra a konszenzusra jutottunk, hogy nekünk ott a helyünk. Elmentünk hát a Nagyerdei stadionhoz, kiváltottuk A kártyát - ami egyébiránt abból állt, hogy bemondtunk egy nevet és egy születési időt. Lehetett volna ez akármi, mert fénykép nincs rajta, személyit nem kértek, és a belépéskor sem vetették össze személyivel a stadionkártyát. De van csak azért, hogy... A fene se tudja, hogy miért. 

Mondhatnám, hogy fergeteges hangulat volt a meccsen, de ez nem volna igaz. Mondhatnám, hogy önkívületi állapotban voltak a szurkolók, de ez sem lenne igaz. Mondhatnám, hogy voltak szurkolók, de sajnos ezzel sem állítanék valós dolgot. Nézők, na, azok akadtak egy páran. Egy 20.000-es stadionban, hét-nyolcezren. Ami helyszíni jegyárusítással lehet, hogy lett volna kilenc, kártya nélkül meg tizenöt, de könnyen lehet, hogy teltház is. 

Az MLSZ makacs óvodás módjára köti az ebet a karóhoz, és bizonygatja az igazát, hogy márpedig a kártya előrelépés, és mit sem törődik azzal, hogy közben a saját focistái és a futballt szerető magyar közeg kérésével, érdekével megy szembe. Hónapok óta. Undorító dolog az, hogy a saját szövetségünk jelenti a szurkolóinkat az UEFA-nak, és a finn szövetségnek kell megvédenie őket. Gusztustan és gyomorforgató. És kicsit gondoljunk bele... ha ilyen zseniális hangulattal készülnek a magyar "szurkolók" (nézők) a románok ellen, akkor hangosabb lesz a vendégszektor. Egy magyar-román meccs, hazai pályán, hozzávetőlegesen magyar szurkolók nélkül... Köszönjük MLSZ.

Azért én bízok abban, hogy valahogyan egyezségre jutnak az ultrák az MLSZ-szel, vagy csak időlegesen fegyverszünetet kötnek. Mert az, hogy románia ellen ott legyenek a magyar Szurkolók, hangulatot csináljanak, és 12. emberek legyenek, az mindenkinek érdeke. Vagyis... szeretném azt hinni, hogy az MLSZ-nek is érdeke az, hogy kijussunk a '16-os EB-re, de én már nem is álmodok ilyenekről.

Egyébként a magyar-litván meccs jó volt, az emberek kedvesek voltak, a srácok jól játszottak - többnyire -, és végre az a Németh Krisztián is kezdi megtalálni a helyét a válogatottban, akit 20 éves kölyök kora óta követek. Koman után ő volt a második kedvencem abból az U20-as csapatból, minden flegmaságával, és lazaságával együtt is. Mert technikás, mert gyors, és mert életveszélyesek a mélységi indulásai - és ezt a finnek ellen is bemutatta. 

A nagy válogatott keretében most ott volt 3 srác az U20-as csapatból - Simon Ádám, Varga Roland és Németh Krisztián, és én szeretném hinni, hogy ez tényleg jó lesz. Hogy ez a csapat tényleg képes bármire, hogy megvan az összhang, a harci kedv, a győzni akarás, és a minőségi játékosok. Mert terjedünk Európában, top ligákba férkőzünk. Mert a két Bundesliga-játékosunk (Stieber és Szalai) után, Bogdán Ádám egy Premier League topcsapathoz igazolt (a Liverpoolhoz, aminek azért egy kicsit még jobban is örülök, mintha akármelyik másik lett volna), és megvan az esély arra, hogy Dzsudzsák is otthagyja végre azt a siralmas orosz bajnokságot.

Visszatérve a Nagyerdeibe a felkészülési meccsre... Egy dolgot nagyon sajnáltam, hogy a legkedvencebb válogatott focistámat nem láttam játszani - Bogdán Ádámot. Láttam viszont ahogy a félidőben és meccs előtt "szenvedett", leheveredett a fűre, kapura lövöldözött, labdát szedett, elrugdosta a labdákat, visszahozta őket - röviden és tömören: látványosan unatkozott. 

Ettől függetlenül én nagyon élveztem a meccset... Mérsékelten élveztem, mondjuk inkább így. Hogyha a lelátón is lett volna hangulat, jobban élveztem volna. Hogyha nem úszott volna be a látóterembe folyamatosan az előttünk ülő kilenc páwagyerek valamelyikének szelfire tartott telefonja. Hogyha a a Ria-ria Hungáriától a saját gondolataimat nem hallottam volna. Válogatott meccsen már voltam, most még egy dolgot szeretném majd lehúzni a listámról. Hogy a színházasdi elfelejtése után, tömött lelátón, fergeteges hangulatú, drámai meccsen, 20.000 szurkolóval az oldalamon, kiszurkoljak egy győzelmet ebből a válogatottból. 

És azt hiszem ezzel zárom soraimat, illetve utolsó gondolatként beszéljen helyettem az alábbi, ma szerkesztett remekmű:

A szívem harca

Régen írtam már erre a blogra, de most erőteljesen szükségét érzem. Az elmúlt egy hétben előszeretettel hangoztattam, hogy "cöhh, mit nekünk a Real Madrid, majd MI, majd mi megmutatjuk, hogy kell focizni". Szükségem van arra, hogy letisztázzam azt, hogy ez a meccs bárhogy végződhet. És hogy letisztázzam, hogy is állok a focival mostanság.

Vágjunk is bele, és kezdjük rögtön a Barcelonával. Talán nem fejtettem még ki annyira igazán részletesen, hogy miért is vagyok távolságtartó mostanában a csapattal kapcsolatban. Több oka is van, de még mielőtt belevágnánk, szögezzünk le valamit. Szeretem a Barcelonát. A klubot, a történetét, és mindent, amit az egyesület képvisel. Szeretem a csapat legendás játékosait, a hőskorát. Tudjátok, hogy Villa mellett miért szerettem rettenetesen a Barcelonát, 2010-től kezdve? Hogy miért tartottam egyedülállónak a csapatot?

Emlékeztek még a 2011-es BL döntőre? Barca-MU, 3-1. Azon a meccsen a Barca kezdőjében hét olyan játékos kapott helyet, aki a klub kötelékében nevelkedett. Tegnap tudjátok hány volt? Négy. 2011-ben hét spanyol játékos volt a kezdőben. Na és tegnap? Négy. Nevetséges az, hogy abban a Barcelonában, ami a katalán autonómiát képviseli gyakorlatilag a fennállása óta,  hat idegenlégióssal áll fel.

És ez a legnagyobb problémám. Mert én ezt értékeltem nagyon a Barcában, hogy mindig bizalommal nyúlt a fiatalokhoz, és azokat hatékonyan építette be a kezdőbe. Csak aztán valami bekattant, és már nem a fiatalok jönnek, hanem a tízmilliós világsztárok (Neymar, Suarez, Rakitic), akik a padra szorítják a saját nevelésű, tehetséges fiatalokat. És akkor nem szóltam arról a gyakorlatilag egy csapatnyi fiatal tehetségről, akit a klubvezetés engedett eligazolni.

Szóval a Barcelona beáldozta a legnagyobb erényét, értékét azért, hogy a Realhoz hasonlóan márka lehessen. Elindult azon az úton, hogy egy pontosan olyan kirakatcsapattá váljon, mint a Real, a Manchester City vagy a PSG. És én nem kívánok szurkolóként asszisztálni ebben a folyamatban.

Térjünk is át az Atleticora. Azt már kifejtettem, hogy miért szeretem. És azt is, hogy mennyire. És most ott vagyok egy hétnyi magabiztosság után, hogy félek leülni a TV elé, megnézni a meccset. Nem attól, hogy kikapnak. Illetve nem magától a vereség tényéről. Ha valaki, hát én vagyok az, aki akkor szereti a csapatait a legjobban, mikor azok hullámvölgyben vannak. Nem, attól félek, amit majd a nagyképű, Real-os divatmajmok (nyilván nem a tényleges madridistákra gondolok) fellengzősen hirdethetik, hogy mennyire fasza gyerekek is ők. Ők, akik a 4-0 után fülüket-farkukat behúzva, gyáván kussoltak. 

Szeretem az Atleticot. És bármi történjen is ma este a Bernabeuban, ugyanúgy szeretni fogom őket, ha nem jobban (jó, ha mondjuk bárki lerúgja Ikert, akkor azért lehet, hogy nem). Jó dolog Atletico szurkolónak lenni, de nem azért, mert mostanában sikeres a csapat. Simeone az, aki miatt jó dolog ennek a csapatnak szurkolni. Mert ez itt kérem szépen csapat. Öröm látni a mosolygó arcokat, és azt, ahogyan egymás sikereinek örülni tudnak. *zárójel* Hol látni ilyen Madrid másik felén...? Na, mindegy *zárójel bezár*

Szóval én lassan megyek, mert mindjárt kezdődik a meccs. Sok értelme nem volt ennek a bejegyzésnek, csak visszacibáltam magamat a földre. De azért bízok abban, hogy Marcelo eltiltása, Benzema, Bale és főleg Modric sérülése, a szokatlan felállás azért majd az Atleti malmára hajtja a vizet, és meg lesz az a továbbjutás - még akkor is, ha jó eséllyel a poklok pokla várja majd a csapatot a négy között.

Ennyi volt mára ez a bejegyzés, én búcsúzom,

AUPA Atleti!

A magyar foci, mint jelenség

Sokszor és sokféleképpen beszéltem, írtam már a magyar fociról. Több oldalról körbejártam már a témát, vizsgáltam a játékosok technikai képzettségét, az egész magyar futball-miliőt, mint "természetes közeget", most mégis ettől egy homlokegyenest eltérő irányvonalon szeretnék elindulni. 

Mi van akkor, ha valakit kiveszünk a magyar labdarúgást általánosan övező korrupcióból, ha egészen fiatal korában eltávolítjuk az itthoni pénzmosodától, ha alle globale kivesszük őt a magyar fociból? Ha belepottyantjuk egy teljesen más közegbe, egy profi légkörbe, ahol a labdarúgásnak színvonala is van, és ahol nem az a mozgatórugó, hogy minél szarabb fociból minél nagyobb pénzt kaszáljunk. 

Ebben a mai bejegyzésemben a Dárdai-siker kulcsát próbálom megkeresni. Megkísérelem felgöngyölíteni, hogy hogyan lopta be magát Pali – a mi Palink – majd az összes magyar szívébe, függetlenül attól, hogy szereti-e a focit – a magyar focit – vagy sem. 

Dolgok, amiket nagyon szeretek a fociban....

Sziasztok!

Megint focis téma, de talán már meg sem lepődtök ezen, csak elnéző mosollyal konstatáljátok, hogy képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Azt már tudjátok, hogy nagy az igazságérzetem, és valamilyen szinten ez a bejegyzés is ezzel lesz összefüggésben. Azt is tudjátok, hogy utálom a megkülönböztetést, a diszkriminációt legyen az pozitív vagy negatív. És hogy ki nem állhatom a csalást, és a tisztességtelenséget. Sajnálatos módon pedig többnyire ezek jellemzik modern korunk labdarúgását, de szerencsére vannak kivételek.

Ezekből a kivételekből mutatnék néhány válogatást nektek, amiktől összefacsarodott a szívem kissé. Nem is feltétlenül a mezodaadogatásokról beszélek, bár az is kétségkívül rendes dolog, hanem arról, amikor egy teljes csapat lázad fel bírói döntés ellen, a fair play szent szellemében. És ez dicséretes dolog, tisztelendő, és piszkosul hiányolom a fociból. Mert persze, a győzelem a fontos, és idegen a játék szellemiségétől az, hogy inkább játsszunk szépen és kapjunk ki, minthogy csúnya játékkal nyerjünk, de... Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy játék. Egy játék, amit milliók imádnak világszerte, olykor-olykor olyan hévvel, vehemenciával és odaadással, mint semmi mást a világon, de ez akkor is csak játék. A világ leggyönyörűbb és legtöbbek által szeretett játéka. Aminek a játék szeretetéről, a másik csapat tiszteletéről, és a foci szellemiségének a tiszteletben tartásáról kéne szólnia, nem a pénzről, nem a trófeákról, a díjakról, nem az átigazolási rekordokról, vagy egyáltalán bármilyen rekordokról. A játék nyújtotta puszta élvezet kellene, hogy a középpontban legyen. Túl sokat várok el, igaz?

De itt, ebben a néhány videóban az látható, amilyennek a focinak szerintem lennie kéne. Önzetlen játékosok, óriási emberek, óriási sportemberek. A szó minden értelmében véve csapatok. Focisták. Játszani imádó örök gyerekek. Ronaldinho... Félelmetes, hogy azt az embert mennyien szeretik, mennyien tisztelik, mennyien néznek fel rá, teszem hozzá, jogosan. Soha nem lehet őt látni a fülig érő vigyora nélkül, egy zseni a pályán, és soha nem feledkezik meg a szurkolóiról. Ő kellene, hogy legyen a követendő példa minden kisgyerek számára. És csak nagyon-nagyon zárójelben jegyzem meg azt, hogy szerintetek komolyan van bármi realitásalapja annak, hogy a sportszerű, becsületes, zseniálisa futballvilágsztár Ronaldinhonak van egy Aranylabdája, míg Messinek négy C. Ronaldónak meg három. Ugye senki nem hiszi, hogy ez igazságos. Vagy reális. Ugye nincs ilyen, kérlek mondjátok, hogy nincs. Nem akarok erre nagy hangsúlyt fektetni, csak gondoltam pár mondat erejéig felhívom rá a figyelmet. 

Még a videók előtt előjáróban annyit - minden bántó szándék és rosszindulat nélkül, kissé talán magam ellen is beszélve -, hogy azért kíváncsi volnék, hogy a mai, agyonhype-olt szupersztárok közül, mint Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Ibra, vagy akárki ezekből a berkekből mikor lenne képes arra, hogy egy nyilvánvalóan jogtalanul megítélt tizenegyest szánt szándékkal és látványosan mellérúgjon. Ezen gondolkozzunk kicsit, miközben ámulunk a futball csodáin.

Ezeket a srácokat milliók imádják világszerte, és jó azt hinni, hogy valójában belőlük sem veszett ki az a rajongás a foci iránt, amivel mi, szurkolok szeretjük ezt a sportot. Talán fogalmuk sincsen arról, hogy mekkora örömet tudnak okozni egy pacsival, egy öleléssel, egy autogrammal, egy kidobott mezzel, talán fel sem érik ésszel, hogy mit jelent ez az adott szurkolónak, de... Jó látni, hogy van ilyen oldaluk is.

Ez a szurkolókkal szembeni tisztelet, ami becsülendő, és a többségnek talán csak ez számít igazán. De ott van a másik oldal, ami viszont már ténylegesen a sportszerűségről szól. Nagyon-nagyon kevés olyan focista van, aki hogyha elesik tizenhatoson belül, magától, és a bíró befújja, szól neki, hogy nem volt szabálytalanság. És ezt a tisztességet én nagyon becsülöm. Meg persze az olyan helyzeteket is, mikor egy jogtalan, igazságtalan ítélet után, az adott csapat nem él a lehetőséggel, mert tudja, hogy ez távol áll a játék szellemétől. Én büszke vagyok.. .Büszke ezekre a srácokra, egytől egyig. Nem ismerem őket, fogalmam sincs, hogy milyen emberek, de azt tudom, hogy milliók néznek fel rájuk, és ilyen szituációkban nem hagyják cserben a szurkolóikat. Lehet, hogy a hétköznapokon nem mintapolgárok, hogy néha bunkók, hogy néha lekezelők, piperkőcök, de most őszintén... Ki nem? Ki az, akinek soha nincsen rossz napja? Aki soha nem szól egy hangos szót? 

Nem ismerem ezeket a srácokat, de ameddig van bennük becsület, és ameddig ennyi ember arcára csalnak mosolyt - vagy épp örömkönnyeket - addig azt mondom, sajnálja a fene, hogy ennyit keresnek. És remélem nem kell megélnem azt, amikor a focista rezzenéstelen arccal hagyja, hogy öt biztonsági elhurcoljon egy tizenéves kölyköt. Hogy nem kell megélnem a sportszerűség teljes semmibeveszését. Szeretem ezt nézni. Szeretem a focit, mert hiszem, hogy a futballpályán előjönnek a valódi jellemek. Az emberek ott nem játsszák meg önmagukat, teljes valójukat adják, és én szeretem látni ezt a puritán, egyszerű őszinteséget. És szeretem a játékot, néha annyira, hogy az engem is megrémiszt, de talán így van rendjén. Mindenkinek van valami kis defektje, azt hiszem, nálam ez a foci.

Ha már mostanában ennyit lovagolok ezen a tisztelet témán, akkor úgy döntöttem, hogy hozok majd bejegyzéseket focistákról, akiket valamilyen fura okból kifolyólag rémesen tisztelek, és anyatigris módjára védem őket mindenféle vádakkal, hamisnak hitt állításokkal szemben. A teljesség igénye nélkül néhány név, ízelítőnek: Iker Casillas, Bastian Schweinsteiger, Ronaldinho, Steven Gerrard, Carles Puyol, Philipp Lahm...

Ennyi lettem volna mára, ha van bármi gondolatotok a témával kapcsolatban, ne féljetek megosztani velem, még akkor se, ha szöges ellentéte annak, amit én leírtam. Ha nem értetek egyet valamivel, mondjátok nyugodtan, szeretek meghallgatni más álláspontokat. Szóval, ha van mondanivalótok, ne tartsátok magatokban! :)

Ölel benneteket,

Dora

Madridi derbi

Nem akarok sokat írni a meccsről, tényleg csak néhány szót. Egyrészről, aláírom, hogy a Real védelme brutál gyenge volt, és azt is hogy ha a Ramos-Pepe-Marcelo trióból csak egy ott van, akkor minden bizonnyal más a meccs képe. DE! Egy csapat, aminek a támadó szekciójában van egy háromszoros Aranylabdás Cristiano Ronaldo, szerepet kap a világbajnok Toni Kroos és Sami Khedira, van egy Gareth Bale és egy Karim Benzema, egyszerűen nem focizhat ennyire passzívan. Mert a Real passzív volt. 17-3 volt a lövések aránya, ez azt jelenti, hogy Griezmannak egyedül több kapura lövése volt mint a híres-hírhedt BBC triónak. A többszáz milliós Real keretnek három darab lövés volt, ez egyszerűen hihetetlen. 

Hangsúlyozhatnám, hogy mennyire egy csapat az Atletico, hogy mennyire egyben voltak, hogy Cholo mennyire motiválni tudja őket, hogy kettő-nullás vezetésnél sem ülnek le, hanem ugyanúgy hajtanak tovább a gólért, és olykor szemet gyönyörködtető módon eldugták a labdát. De csak hogy ne mondja senki, hogy elfogult vagyok, egy negatívum, ami nekem nagyon szúrta a szememet. Nem fér a fejemben, hogy hogyan engedhetik meg maguknak az Atleti játékosok azt a fegyelmezetlenséget, hogy 5 percen belül hárman kapnak sárgát reklamálásért. Nem szabálytalanságért, nem kezezésért, nem gólörömért. Reklamálásért. Erről Cholónak nagyon gyorsan le kéne szoktatni őket, főleg Raúl Garciát meg Arda Turant, akiknek feszt jár a szájuk. 

A négy gólról csak annyit, hogy az elsőben Casillas volt benne - nagyon csúnyán, pedig ilyen lepkéket ő nem szokott csinálni -, a másodikról a védők tehettek - és egyébként félelmetes, hogy Saúl 20 évesen, csereként beállva, a Real ellen ollózni mer (és tud) az ötösről. Mellesleg a forduló, és az év gólja, már most. A harmadik gól előtt értetlenül állok amúgy, hogy ha egyszer Varane volt beljebb, közelebb a labdához, akkor hogy a bánatban fért hozzá előbb a kívülről érkező Griezmann. A negyedik meg igazából megint csak Varane gólja volt - és Mandzukic és Torres zsenialitásának megmutatkozása :3

Szóval, mivel tényleg nem akarok hosszan írni, csak annyit szeretnék még, hogy most mondja bárki azt, hogy az Atletico favágó csapat, ötlettelen játékkal és bunkerfocival...

Ha már Griezmann, számomra ő már most, februárban az év felfedezettje. 23 éves, de olyan rutinnal, magabiztossággal játszik, hogy az félelmetes. Borzasztó technikás, iszonyat gyors, és rémesen pimasz, szemet gyönyörködtető megmozdulásai vannak. Ez a kis majom még utóbb eléri, hogy kicsit szorítsak a francia válogatottért. 

És még egy dolog, aminek nagyon-nagyon örültem, és erről talán egy Atletis bejegyzésemben sem írtam, hogy Cholo csodát tett Torresszel. Az a Fernando Torres, aki az elmúlt években nem csakhogy árnyéka, de egy összement, halvány, sápadt mása volt csak önmagának, most egy olyan önbizalommal focizik, ami már-már régi önmagára emlékeztet. Látni azt, ahogy be meri vállalni a régi cseleket, még akkor is, ha kicsit berozsdásodva, még akkor is, ha nem mindig jön be neki, felemelő. Látni, hogy ha csak negyed órára küldik ki a pályára, akkor abban a negyed órában hajtja ki magát. Focizik. Cselez. Passzol. Gólt lő. Élvezi. Motivált. És ezt hihetetlen öröm látni.

Ez most tényleg ilyen kis rövid lett, de örülök. Nagyon örülök. És remélem hasonlóan szoros lesz a bajnokság, és a végén mi örülhetünk!

#aupaAtleti

A tiszteletről

Régen volt már az, amikor klubcsapat meccsét leültem megnézni, és úgy néztem végig, hogy a számat rágcsáltam, hogy remegtem az idegtől, hogy feszülten szisszentem fel a kihagyott helyzeteknél. Van az az érzés, amikor olyan, mintha szerelmes lennél, csak ezt nem egy ember iránt érzed, hanem tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, egy csapatnyi ember iránt. Amikor a szíved nagyobbat dobban, mikor meglátod, hogy kifutnak a pályára, amikor a játékosokkal együtt dobog a szíved, amikor az edzővel együtt tombolsz otthon a képernyő előtt. Amikor a szemed könnybe lábad, és közben az arcodon boldog mosoly ül, ha meghallod a csapat himnuszát. Kevés csapatnál érzem igazán ezt, klubcsapatnál talán ezt még soha nem is éreztem. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy a magyar, a spanyol és immár a német válogatott tétmérkőzései is ezt a hatást váltják ki belőlem.

De az Atletico most olyan szintű tiszteletemet és szimpátiámat kezdi kivívni, amihez társulnak a fent felsorolt tünetek. Eleinte dacból szurkoltam nekik, aztán azt vettem észre, hogy a dac eltűnt, és már elsősorban nem azért szurkolok nekik, hogy az ellenfélnek rossz legyen, hanem hogy nekik jó. És ez kicsit jó érzéssel tölt el, mert volt egy idő, amikor eltávolodtam a klubfocitól, és csak válogatott meccseket néztem. És most az Atletivel talán újra visszaszállok a nyeregbe.

Nagyon ritka az, amikor én meccs közben remegek az idegtől és a sírás kerülget. Na, ez pont egy ilyen meccs volt. Sokat beszéltem már nektek a magas – talán túl magas – igazságérzetemről, és pont ez az, ami nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek a tegnapi meccs mellett. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok jó szemmel nézni, és szótlanul tűrni. Dolgok, amik miatt üvölteni tudnék, ordítani, hisztizni, sírni, verekedni. Dolgok, amik miatt még rondábban beszélek, mint egyébként. Ilyen dolog a színészkedés – ennek majd szánok egy külön bejegyzést, ne aggódjatok –, a reklamálás – megkapja majd a saját posztját –, és természetesen ilyen a kivételezés, és az oly sokszor emlegetett kettős mércézés.

Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az a tizenegyes, amit az Atletico kapott, az kamu volt. Lehet, hogy az volt, sőt, valószínű, hogy az volt – bár egyébként, mivel a tizenhatoson belül ért véget a szabálytalanság, akár meg is lehetett adni. De azok után, hogy a Barca kamutizivel nyert a Nou Campban, és hogy Messi kiállítását elmismásolták (Videó itt – nem részletezném, de nyújtott láb, labdához köze nem volt, és kirívóan durva és sérülésveszélyes) nekem senki ne találja ki azt, hogy ez nem járt vissza. Nevetséges az, hogy bármelyik barcelonai játékos feldobja magát, elesik, MEGBOTLIK EGY KIBASZOTT FŰCSOMÓBAN, azt egyből le kell fújni, de hiába taposnak meg Atleti játékost, az szó nélkül mehet tovább. Hiába kezezett Alba, az mehet tovább. Hiába csak hempereg Alba a földön, az akkor is szabálytalan. Hiába dirreg-durrog a Barca játékosok nagy része, azért nem jár reklamálásért figyelmeztetés, és hiába van igaza a madridiaknak, ők lesznek meghurcolva.

Nem tisztem és nem felelősségem megítélni, hogy Gabi kiállítása jogos volt-e. Egyelőre nem tudni, pontosan miért történt, de mindenképpen úgy gondolom, hogy nincs ok okozat nélkül. Magyarán mondva, ha folyosói bunyóért lett kiállítva, egészen biztos vagyok benne, hogy Neymar vagy valamelyik nagyszerű cimbije provokálta ki. Elég érett és felnőtt ő ahhoz, hogy csak úgy brahiból ne kezdjen el verekedni. Ha pedig arról van szó, hogy a játékvezető szemére vetette Alba kezezését, akkor megint csak megértem Gabi indulatait, mert ugye ha azt megadják, nem 2-3 lett volna, hanem 3-2. És az is biztos, hogy csapatkapitányként neki feladata az, hogy megőrizze a higgadtságát és a józanságát, de ezzel egy időben az is, hogy kiálljon a csapatáért, a csapata érdekeiért. És bármelyik eset ment is végbe a kettő közül, ő mindkét esetben ezt tette – a csapata érdekeit védte. És ezzel kivívta a teljes tiszteletemet. 

Elítélem a verekedést a pályán, tudjátok, hogy így van. Nem ott van a helye, és idegen a játék szellemétől. Még akkor is, ha jogos. Viszont én kívánom, hogy ezt a Neymar gyereket valaki egyszer törölje úgy szájon kétszer, hogy a fal adja neki a másikat. Mert egyrészről, mint focista, mint játékos, tisztelem az ellenfelet. Tök mindegy, hogy ki az, de nem nézem le, hanem tisztelettel tekintek rá. Másrészt tisztelem a kort, és ha valaki majd tíz évvel idősebb és tapasztaltabb nálam, annak nem kezdek el pattogni, meg nagyzolós, flegma stílusban magyarázni. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok, mert adott esetben lehetek az angol királynő, Brazília frissen felfedezett focicsillaga, vagy épp egy kikötői dokkmunkás, ezek vonatkoznak rám is. Nemtől, kortól és társadalmi szinttől függetlenül a tisztelet az tisztelet és ezt valakinek meg kéne tanítania ennek a taknyosnak. 

Azt hiszem én nagyon tisztelem és becsülöm az Atletico Madridot. És őszintén, szívből kívánom, hogy sikerüljön idén nyerniük valamit. A bajnokság talán nem veszett ügy, és a BL-ben is lehet még keresnivalójuk. Szóval a helyzet úgy áll, hogy egy darabig még marad a forradalom a blogon, marad a lázadás a rendszer ellen, és marad ez a design. A madridi derbiig mindenképp. És hogy utána mi lesz? Nos, az majd elválik.

Egy korszak vége?

Akik egy kicsit is régebb óta olvassák a blogot, vagy ismernek engem, azok nyilván kisebb szívrohamot kapva konstatálják a designt. Nem is annyira a design mibenlétét, inkább azt, akik helyet kaptak rajta, és amilyen arculatot az oldal felvett. Nem kell aggódni, valószínűleg nem lesz rendszer abból, hogy egy focicsapatnak rendelem alá az oldalt, mert ez még mindig nem focis blog - vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem csak focis blog. Viszont történt a napokban, hetekben néhány dolog, amelynek végkifejletét láthatjátok itt a blogon.

Amióta világ a világ, és én szeretem a focit, azóta Barca szurkoló vagyok. Ezt mindenki, aki egy kicsit is ismer, tudja. Szerettem őket akkor, mikor Bajnokok ligáját és Spanyol Bajnokságot nyertek, és szerettem őket akkor is, amikor a Bayern 7-0-ás összesítéssel ejtette ki a csapatot. Szerettem - és szeretem mind a mai napig - Pep Guardiolát, és rajongásig imádom Puyolt, a Barcelona Kapitányát (szándékosan nagybetűvel írva). 

De a szeretetemnek mindig vannak határai és korlátai. Ez nem csak a Barcelonára igaz, nem csak focicsapatokra, hanem bármilyen sportra, vagy az élet bármely területére. Túl nagy az igazságérzetem ahhoz, hogy egy bizonyos határon túl ugyanúgy tekintsek emberekre, sportolókra, és igen, komplett sportcsapatokra.

Annak idején rengeteg olyan dolog volt, amit szerettem a Barcában. A klubban, a csapatban, a játékosokban, edzőkben. A legfontosabb mindközül talán az volt, hogy a Barca nem állt be soha abba a sorba, ami az Európai topcsapatokat jellemezte, mégpedig hogy sztárjátékost vesznek sztárjátékos után. Ez igaz is volt egészen a tavaly nyári átigazolási szezonig. Nem, nem tömegesen, nyilván nem. De a Rakitic-Suarez duó, kiegészítve az egy évvel korábbi Neymar igazolással bizony azt mutatja, hogy a Barcelona is szívesebben nyúl a más csapatok által elkészített, felnevelt játékosokhoz, mint a saját utánpótlásához - pedig szó sincs arról, hogy ne lenne nekik. 

Szerettem a Barca játékát és a mai napig csodálattal nézek fel Xavira és Iniestára, és a "nagy öregek" közül Puyolra, Ronaldinhora az összes ikonra, és mindenkire, aki valaha megfordult a csapatban. Mindig kiálltam azok mellett a játékosok mellett, akik megérdemelték, hogy kiálljak értük - ez tulajdonképpen a mai napig így van. Én voltam a leghangosabb, amikor meg kellett védeni a csapatot az olyan vádaktól, hogy a bíró miatt nyertek, és hogy színészcsapat lennének. Nem értettem velük egyet, és arra az időre vonatkoztatva, mind a mai napig tartom ezt a véleményemet. AZ a Barcelona, Pep Barcája abban az időben Európa és a világ legjobb csapata volt, ez vitathatatlan, akárcsak az, hogy Pedro és Busquets már akkor is kurválkodtak a pályán és nyakra-faszra dobálták magukat. Ehhez aztán - poszttársához hasonlóan - lelkesen csatlakozott Mascherano is, és tulajdonképpen Messi is, aki a motiválatlan játékát azzal próbálta palástolni, hogy nevetséges módon rájátszott az őt ért sérelmekre - amiket egyébként egy másodpercig sem vitatok, hogy voltak jószerivel. 

Most pedig ott tartunk, hogy a Barcelona - EZ, amit tegnap láttam - pontosan megfelel annak, aminek leírták - egy színészcsapat, aki motiválatlan, ötlettelen, és bíró nélkül képtelen nyerni. Van kivétel, hogyne lenne! Iniestát és Xavit az életben soha nem akarnám bántani, és egyelőre ter Stegent és Bartrát sem. 

Nem kívánok szót vesztegetni arra, hogy mennyire alacsony színvonalú a spanyol bajnokságban a játékvezetés, és Gonzalez Gonzalezről sem akarok beszélni - pedig ha valaki, hát ő megérne egy misét. Tankönyvi példa arra, hogy hogyan ne vezessünk nagy presztízsű meccset. Arról viszont igenis akarok beszélni, hogy mennyire nevetséges, szánalmas és kicsinyes, focistához nem méltó dolog az, hogy Suarez úgy dob egy hasast, hogy senki hozzá sem ért, és még ő magyaráz, és pofázik a játékvezetőnek. Vagy, hogy szintén Suarez folyton esik, és mindig magyaráz - az már részletkérdés, hogy a társaknak, az ellenfélnek vagy a sporinak. Vagy az is ugyanilyen vicces, hogy Busquets már akkor készül eljátszani a bántalmazott focistát, amikor még el se rúgták a szabadot. Görnyed össze, heveredik a földre, hátha befújja a drága jó játékvezető sporttárs a büntetőt. Az istenadta meg miért is ne fújná be?

Szánalmas az is, hogy a reklamálás, a hiszti meg idegbetegség az megy, de egy szervezetten védekező csapattal már nem tudnak mit kezdeni. Olyankor elgurul a gyógyszer és mindenkiből előjön szocializálatlan vadember. És szánalmas az is, hogy Messi egy figyelmeztetést sem kapott azért a talpalásáért, ami tulajdonképpen pirosat ért volna. Mert durva volt, mert alattomos volt, mert elkésett, és még ha nem is okozott sérülést - a szándékot is büntetni kell, neki pedig feltett szándéka volt lerúgni Mirandát. És szánalmas az is, hogy a tizenegyes nélkül nem lőtt volna gólt a Barca. Ez a Barca nem. Ennek az Atleticónak nem.

És ha már az Atletico. Már tavaly a BL-döntőnél mondtam, hogy szimpatikus csapat az Atleti, ennek a bejegyzésnek az elején pedig mondta, hogy túl nagy az igazságérzetem, illetve egy korábbi bejegyzésemben, hogy nem bírom a kettős mércézést. Na, akkor ezeket tegyük össze.

Rühellem azt, hogy Barca játékos csinálhat akármilyen alattomos szabálytalanságot, az el van nézve neki, mert ő szentéletű. A lófaszt szentéletű! Ha szabálytalan, szabálytalan, be kell fújni, lapot kell adni, és el kell fogadni. Pont. Mindenki jön a hülyeségével, hogy az Atleti egy favágó banda, jellegtelen, ötlettelen bunkerfocival, és durva szabálytalanságokkal. Csak a miheztartás végett, tegnap 9-7 volt a szabálytalanságok aránya - a Barcelona javára. És mellesleg se nem ötlettelen, se nem jellegtelen, se nem durva vagy szabálytalan és végképp nem bunkerfoci. Itt arról van szó, ami a foci költségvetési oldalán áll. Hogy az Atleti negyedannyi pénzből gazdálkodik, mint a Real vagy a Barca, és ha nincsen egy kezdőcsapatnyi, meg egy hosszú padnyi technikás, kiemelkedő képességű játékosod, akkor nincs meg a lehetőséged arra, hogy mindig szépen focizz. Vannak viszont jó képességű, remek erőnlétű játékosok, akik bírják szusszal és felfogják, hogy nem lehet mindig szépen nyerni. De egyébként még csak azt sem lehet mondani, hogy az Atleti csúnya focit játszana, mert ez sem igaz. Néha célfociznak, és ha nyakukon a kötél, akkor rúgják a labdát amerre éppen állnak, de nem ez a jellemző.

„Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal.”

Esterházy Péter

Szervezett védekezés, ami gyakran határozott, de nem durva. Pontos, kreatív és villámgyors kontrák. És egy együttműködő csapat. Ez az Atletico Madrid, és ez az, ami nagyon szimpatikussá teszi nekem őket. A BL-döntőn mondta a kommentátorom, hogy az Atleti a futballklubok Robin Hoodja. Kicsit variáljuk ezt meg! Ha ez igaz - már pedig tekintsük annak - akkor tulajdonképpen Simeone maga Robin Hood, a csapata a Vidám Fiúk, a Vincente Calderon pedig a Sherwoodi erdő. 

Nem mondom, hogy utálom a Barcát, mert nem így van. Nem tudnám utálni azt, amit a klub képvisel, a klub múltját, történetét, és mindazt, amit ennek – annak, a Pep és Puyol félének – a csapatnak köszönhetek. De ezt a csapatot – ezt a mostani, motiválatlan, színészkedőt –, és azt, ahova a csapatot pozícionálják, illetve a csapat pozícionálja magát, igenis utálom. És nem lesz rend és béke Barcelonában, ameddig Messi ott van. Szóval hogy mikor leszek megint elvakult Barca-rajongó? Kérdezettek meg akkor, ha Messi eligazolt. Onnantól az se érdekel, ha kiesünk a másodosztályba, de megint csapata lenne a Barcának, nem csak egy kiskirály rémuralma alatt élő sztárfocisták gyülekezete. És ameddig ez nem történik meg, legyen jelmondatom az, hogy:

aupa Atleti

Aranylabda, 2014

Idén is megrendezték a futballvilág legrangosabbnak kikiáltott díjátadó gáláját Zürichben, hogy kiosszák a labdarúgás világában tevékenykedő, kiemelkedő jelentőségű személyeket illető elismeréseket. Természetesen megint rengeteg gondolatom, és mondanivalóm van az egész gálával, díjátadóval kapcsolatban (egészen pontosan öt és fél oldalnyi). Magával a díjjal, a díjazással, a díj csökkenő presztízsével kapcsolatban. Ismételten támadtak gondolataim arról, hogy mennyire rút dolga van a kapusoknak – és ezt ezúttal papírra, illetve képernyőre – is vetem. Rengeteg díjazottat találtam vitathatónak, így a bejegyzés végén megmutatom nektek az év álomcsapatát, az év legjobb férfi játékosát, és az év legjobb edzőjét a férfiak mezőnyéből – az én véleményem szerint. Lássunk hát hozzá a munkához!

Az utolsó mohikán

Nyolcvankilenc éves korában elhunyt a magyar Aranycsapat utolsó tagja, Buzánszky Jenő, olimpiai bajnok (1952, Helsinki) és világbajnoki ezüstérmes (1954, Svájc) labdarúgó.

kép forrása: Trollfoci

Szomorú nap ez a világ számára, és még szomorúbb a magyar labdarúgásnak. Ezzel tényleg vége egy nagy korszaknak. 

Nyugodjon békében, Jenő bácsi!

Leköszönő legendák 1.

Próbáltam kibújni a bőrömből, és írogatni bejegyzéseket sorozatokról, filmekről meg egyéb finomságokról, de rájöttem, hogy nem megy, mert a foci… Nos, akármikor hallok egy focival kapcsolatos dolgot, tényt, hírt, nekem azzal kapcsolatban megvan a markáns véleményem. Hitetlenkedés, csalódottság, letörtség, egy picike düh, összezavarodottság és mélységes szomorúság - nagyjából ezek az érzések kavarogtak bennem, amikor elolvastam a Steven Gerrard eligazolásáról szóló hírt harmadszor. Harmadszor, mert első két olvasatra nem tudtam és nem akartam felfogni. Még most sem tudom…

B@szok én rá, csak a....

Azt hiszem, nincs ember ebben az országban aki ne találkozott volna az elmúlt hetekben ezzel a szöveggel, hogy "baszok én rá, csak a románokat oda-vissza". Számomra meglepő módon, akadtak olyanok is, akik bár hallották ezt a szófordulatot, de a jelentését nem értették. Ha lenne itt esetleg ilyen, akkor pár mondatban összefoglalva. A vonatkozása természetesen focival kapcsolatos - mi más is lehetne. Történt ugyanis az, hogy akárcsak két éve a VB selejtezőkre, úgy most az EB-selejtezőkre is összesorsoltak minket Romániával. A magyar közvélemény egy jelentős százaléka pedig úgy volt vele, hogy neki mindegy, hogy hol végzünk a csoportban, csak a románokat verjük meg oda-vissza. Részben az egy éve elszenvedett 3-0-s idegenbeli vereség retorziójaként, részben a két ország, két nemzet között húzódó történelmi és politikai ellentét miatt.

Persze azért itt jóval többről volt szó, mint csupán két győztes meccsről. A magyar fociban ugyanis jó ideje nem az eredmény számít. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elsősorban az eredmény. Hát akkor mi? - kérdezhetitek egészen nyugodtan. A lélek, a játék, az alázat.. Az eredmény úgymond másodlagos. Persze, jó az, ha nyerünk, de annyi kilátástalanul, és kétségbeesetten rohangáló magyar válogatottat láttunk, hogy egyszer végre szervezett focit akartunk látni.

Ezt a szervezettséget, összeszedettséget, mentális összerakást mindenki, köztük én is, az ideiglenesen kinevezett kapitánytól, Dárdai Páltól várta. Hogy megkaptuk-e? A tovább mögött bővebben kifejtem.

A messziről jött idegen

Sziasztok!

Az elmúlt bejegyzésekben másról sem beszéltem, mint fociról, szóval lassan ideje lenne valami focis téma köré szerveződnie az oldalnak. Lehet ha legközelebb otthon leszek, majd megálmodok valami focis designt, és egy kis külső segítséggel átvarázsolom az oldalt majd valami más külsőre. Na mindegy... Szóval... Térjünk a lényegre.
Természetesen most is a fociról, hova tovább, a magyar fociról lesz szó - gyakorlatilag kicsit cáfolom a legutóbb leírtakat. De... ha elolvassátok, majd megértitek, miért.
Régóta érlelődött már ez, de meg akartam várni, amíg kicsit elül a vihar, és olyankor posztolni, amikor már minden biztos. Most pedig már minden biztos, ennél biztosabbak, csak október 11-én leszünk (igen, a Románia-Magyarország meccs jeles dátuma). A fő témánk tehát megint a magyar foci lesz, ha van még olyan, aki nem unja, akkor az jöjjön velem bátran, a tovább mögött folytatom.

A magyar foci lejáratása

Régen jelentkeztem, de nem nagyon volt aktuálisan felháborító téma, amiről írhattam volna. Az életem zajlott - bíztam, csalódtam, pofára estem -, de az meg nem ide tartozik, mert ez egy blog a véleményemről, nem az életemről. De most itt az idő, hogy egy rövid írással jelentkezzek, ami már elég régóta érlelődik.
Előzetesen némi figyelmeztető jelleggel szükségét érzem annak, hogy leírjak pár dolgot. Egyrészt lehet hogy lesz politikai vonatkozása ennek a bejegyzésnek. Sportpolitikai biztos. Másrészt függetlenül az itt leírtaktól, én nem kívánom azt a sorsot a magyar focinak, amit a cikk végén vizionálok majd, mert vannak olyan rétegek, ahol kifejezetten kedvelem a magyar labdarúgást. De beszéljünk most elsősorban a válogatottról - és egy kicsit a magyar klubfociról.

A magyar foci három stádiuma

Reménykedés, csalódás és kiábrándulás. Az elmúlt lassan 30 évben azt hiszem, ezek váltakozása jellemzi a magyar focit. Mindig megcsillantanak valakit vagy valamit, ami okot ad a reménykedésre. Egy új edző, eddig rejtett tehetséggel focizó játékos, egy sikeres ificsapat, vagy egy sikeres meccs. Aztán az adott dolog, vagy személy nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, és jön a csalódás. Sőt, csalódások sorozata, és végül kiábrándulunk a magyar labdarúgásból. De aztán megint jönnek, megint megcsillantanak valamit, és bennünk, naiv szurkolókban megint felcsillan az az átkozott remény. Mert a remény hal meg utoljára, ez az egész pedig egy ördögi kör, amiből lehetetlen szabadulni.

Mindig csillantanak reményt, mindig magyarázzák a magyarázhatatlant és mindig találnak kifogást. Hideg volt, fújt a szél, sokat utaztunk, a szezon kifárasztotta a fiúkat, sok volt a szurkoló, kevés volt a szurkoló, vizes volt a pálya. Valami mindig van, ami hátráltatja a csapatot, de mindig csak ezt a csapatot. Az ellenfélnek ilyesmik soha nem számítanak. Nekik valahogy mindig csak jobb napjuk van.

Mi jellemzi a magyar focit?

Nehéz lenne egy szóval válaszolni erre a kérdésre, úgyhogy inkább leírom hosszan. Korlátozzuk magunkat elsősorban a válogatottra. Alapvetően nincs meg az az egység, amit az előző bejegyzésben említettem a németeknél. De még ha ez lenne a legnagyobb baj! Nincsen egyéni teljesítmény sem, ami valamelyest áthidalható lenne kitartással és küzdőszellemmel, de nincsen akart sem. És nincsen erőnlét sem. De arc az van. Mindenki nagyon nagyra van magával, óriási futball talentumnak gondolja magát. Vagy ha nem gondolja, elhitetik vele, hogy az. A sok nagy focista taknyos tizenévesként kikerül külföldre és elhiszi, hogy övé a világ. Ha eleinte nem is, idővel majd jön ez is. Itt van a Dzsudzsák Balázs, akit úgy aposztrofáltak, mint a magyar foci jövőbeli felvirágoztatóját, és ebben addig lehetett is igazság, amíg a PSG-ben játszott. Aztán meghülyítette a pénz, és eladta a lelkét az oroszoknak és ezzel gyakorlatilag kettétörte a tényleges focistakarrierjét. Persze, cikkeznek arról, hogy rajta van az AC Milan kívánságlistáján, de onnan irdatlanul messze van az, hogy valakit leigazoljanak. A nagy klubcsapatok, az Európa-szintű nagy klubcsapatok posztonként figyelnek 10-15 játékost, hogy ha egy, kettő, három, négy nem jön össze, akkor is legyen terv. Tehát a listán rajta lenni jó dolog, de ez még édeskevés.

A másik nagy probléma, hogy ezek a fiúk természetesnek veszik a válogatottságot. Itt vannak, és ellabdázgatnak, meg elsétálgatnak, de nem érzik át, hogy ez mit jelent, vagy mit kellene jelentenie. Vagy hogy mit várnak el a szurkolók. Nem érzik, nem értik azt, hogy egy ország, egy nemzet képviseletében állnak ott. Ott állnak, mert pénzt kapnak érte. Fociznak, mert megfizetik, pedig ha valaminek, hát akkor ennek tényleg nem a pénzről kellene szólnia. Nem látom azt, amit látni akarok. Nem látom, hogy a tüdejüket köpnék ki a pályán, nem látom azt, hogy minden áron győzni akarnak. Nem látom, hogy akarnak, és nem látom, hogy a földön csúsznak másznak az eredményért. Mert a kutyát nem érdekli a technikai tudás, elárulok egy nagy titkot - még az eredmény sem számít. Az számít hogy játszanak, és haljanak meg a pályán, és a meccs után ne tudjon egy se interjúzni a légszomjtól.

"Nem az számít, hogy nyerünk vagy éppen vesztünk, még az se fontos, hogy jók vagyunk-e. Egyedül az számít, hogy játszunk-e."

Több, mint sport c. film

A felelősök

A magyar foci '86 óta tartó folyamatos mélyrepüléséért én nem a játékosokat, vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elsősorban a játékosokat tenném felelőssé. Mert a mostani magyar válogatott tagjai mind ebbe a fent leírt miliőbe születtek bele. Mint azt tudjuk, Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, de ebben annyiban van is igazság, hogy azt mindenki reálisan látja, hogy valami borzasztóan el van baszva az egészben. Persze, mindenki keresi az okokat, a felelősöket, de ezt azonban már többnyire rosszul látják. Mert a többség szerint az edzőkkel és a szövetségi kapitányokkal van baj, ugyan dehogy! Azok csak a válogatott élére pakolt balekok, akiket az újabb kudarc után el lehet küldeni, akiken el lehet verni a port. Nem. A fő felelős itt a felső vezetés - Csányiékkal az élen. De olyan ügyesen és alattomosan csinálják a dolgot, hogy ő tud kedvesen mosolyogni, mondván ők mindent megtettek - akárcsak Pepi Blatter.

Mert építik a stadionokat, csak megtölteni nem tudják őket. Mert fontos, hogy egy 1800 főt számláló Isten háta mögötti, fejérmegyei községnek legyen egy 3500 fős befogadóképességű stadionja. Meg épülnek az akadémiák, csak bekerülni nem lehet rájuk. Mert ugye senki nem hitte el egy percre sem, hogy ott tényleg tehetségek neveltetnek? Ugye senki nem ennyire naiv? Magyarországon az mehet komoly focistának, akinek van egy keresztapja. Aki valakinek a valakije. Apád Csányi legjobb haverja? Sima ügy, benn vagy az akadémián, az se számít, ha egy egyeneset nem tudsz a labdába rúgni. Olyan cseleket csinálsz, hogy az európai élvonal tehetségkutatói a nadrágjukba élveznének tőle, és úgy csavarod a labdát a kapuba, hogy nincs kapus aki kifogja? Elárulom, a kutyát nem érdekli. Lehetsz focista - ha a család beáldozza az életét, és külföldre visznek, egy rendes utánpótlás-akadémiára. Ebbe bele lehet kötni, lehet vele vitatkozni, csak épp nem érdemes, mert ezek tények.

Ahogy tény az is, hogy itt nálunk nincs olyan, hogy tehetségkutatás. Nincsenek játékosmegfigyelők, akik a legalsóbb ligákig járják a mérkőzéseket, keresve a jövő vagy éppen a jelen piszok nagy zsenijeit. Az, ami megvan Angliába, Németországban, Spanyolországban, az mint olyan, nálunk nem létezik. Ezzel megint lehet vitatkozni, de ez is egy tény. Mert láttam én már a megyei bajnokságban olyan focistát, aki fizikálisan nem is feltétlen, de technikailag vagy játékintelligenciában magasan verte némelyik NB1-es focistát. Bizonyám! És ez is tény. Mi sem bizonyítja ezt jobbam az U19-es válogatott leszereplésénél.

Kicsit sárga, kicsit savanyú de... a picsába, bár ne lenne a miénk

Idén az csodás megtiszteltetés ért minket, hogy megrendezhettük a 19 év alattiak Európa-bajnokságát. Azt az egyet mondjuk el kell ismernem, hogy a csapat PR-ját nagyon ügyesen felépítették. Egyre nagyobb sajtóvisszhangot kaptak a lenyűgöző eredményeik, hogy megverték az angol U23-as válogatottat. És bár senki nem látta a meccset - senki nem látta egyetlen meccsüket - de az összes szakértő el volt ájulva, hogy édesjóistenem mekkora tehetségek. Aztán valahogy az EB-re elfogytak. Nyitottak egy kisebb zakóval az osztrákok ellen, kikaptak 3-1-re. Jött a magyarázat: leblokkoltak a srácok soha nem játszottak ekkora közönség előtt. Következő meccsen a portugálokat fogadták Felcsúton - az esős meccs vége egy 6-1-es vereség lett. Megmagyarázták ezt is: túl vizes volt a pálya. A portugáloknak tán nem? Ez volt a legszarabb kifogás, mert ha nincs eső, akkor nem 6-1 van, hanem minimum nyolc. Most már az utolsó meccset nyerni kellett, különben ugrott a VB részvétel. Nagy nehezen kiszenvedtek egy 2-1-es győzelmet a köztudottan európai futballnagyhatalom Izrael ellen. (nem, Dorka, nem megyünk bele abba, hogy Izrael miért Európához tartozik. Nem.) Szóval itt tartunk, hogy egy Izrael legyőzése eredménynek számít.

És nem is ez a baj, mert örüljünk neki, tényleg. De ugye mindegyiknek belőtt kakadusérója volt, és színes Nike/Adidas/Puma cipője. Meg természetesen névvel ellátott mez dukál - közlöm, egyedül a magyar utánpótlás válogatottnál. És ezt nem kívánom tovább kommentálni.

A tudatos lejáratás

Én nem hiszem azt el, hogy ezt nem direkt csinálják. Az U19-es válogatottat, azokat az orbitális hülyeségeket, amiket Bajner Bálint mondd (Azért cseréltek le a 44. percben, hogy megtapsolhassanak.. persze), meg az, hogy egy stadionmegnyitóra nem tudnak odarakni egy olyan tolmácsot, aki beszél is angolul. Az, hogy egy portugál tréner portugál tolmácsot kapjon, vagy ne adj isten, maga a riporter beszéljen angolul, már fel sem merül bennem (mert ugye itt is kijön, hogy az emberek nem a kompetenciájuk, hanem a kapcsolataik alapján kerülnek be pozíciókba... Megint csak hadd ne kommentáljam...). Hogy miről beszélek? Tessék megnézni EZT a videót. Komolyan mondom, én érzem magamat kínosan tőle, és nekem ég le a bőr a képemről helyettük. Azért tudjuk már, hogy a labdarúgásban nem "játék" van, hanem meccs. És hogy az a kibaszott league szó bajnokságot, ligát jelent. Nem játékokat. Mert baromira nem mindegy ám. Érdemes a videó alatt Mourinho arcát nézni. Én nem szeretem ezt az embert, de komolyan megsajnáltam, és esküszöm jót nevettem rajta. Az egész videó abszurditásán. Mert ha én ezt nem látom, akkor nem hiszem el.

Jövőkép

És ilyen körülmények meg ilyen az utánpótlás mellett, félek belegondolni, hogy mi lesz így a magyar focival. Egy sima ötös a románoktól? Feröerrel X hazai pályán? Tízes a görögöktől? Idegenbeli 2-0 az Észak-írektől? Nagyon jó úton haladnak afelé, hogy elveszítsem a magyar labdarúgásba vetett hitemet. Mondanám, hogy addig, ameddig ilyen Pintérhez hasonló bohócok vezetik a válogatottat, addig nem lesz itt semmi, de jöhet ide akármekkora edző, nem lesz ebből a csapatból semmi, amíg nincsen motiváció, alázat, és egy erős jellem, akire mindenki hallgat.

Mindenesetre valószínűleg megnézem majd szeptember 7-én az írek elleni meccset, és minden bizonnyal október 11-én sem hagyom majd ki a románok elleni meccset. És még szurkolni is fogok a csapatnak. Aztán majd kiábrándulok megint, de felcsillantanak majd ismét valami hazug reményt, amit én megint elhiszek majd. És ez így megy majd tovább, mert ebből a kerékből nincs kiszállás.

De azért... Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

A világbajnokság margójára

Véget ért a VB, többé-kevésbé úgy, ahogy akartam, mégis vannak gondolataim, amik feltétlenül megosztásra várnak. Gondolatok a döntőről, gondolatok Lionel Messiről, gondolatok a német válogatottról, a német válogatott győzelméről, illetve rengeteg sok gondolat magáról a FIFA-ról. (hű, de rettentően nehéz volt nem elé rakni valami pejoratív jelzőt) Vágjunk hát bele ebbe a hosszas eszmefuttatásba!

(a tovább mögött folytatom)

Boulevard of broken dreams

Sziasztok!

Nem írtam még a VB-ről, ennek pedig alapos oka van, nagyrészt az, hogy nem tudtam, mit mondhatnék, de ma úgy érzem, meg kell szólalnom. Azt hiszem, talán elmondhatom magamról, hogy egy kicsit értek a focihoz, ismerem a játékot és ismerem a technikai oldalát. Mégis, eddig akármikor spanyol meccset néztem, levetkőztem ezt, nem voltam több egy laikus szurkolónál. Aztán amikor néztem a hollandok elleni meccset, ez megtört, mert... Sok bajom volt a meccs alatt is, meg utána is, szóval vágjunk bele.

Gondolatok egy döntőről

Sziasztok!

Gondolom, aki kicsit is ismer, vagy kicsit jártas a foci világában (vagy csak nézett TV-t az elmúlt három napban) az tudja, milyen döntőről akarok beszélni. Természetesen a szombat este lejátszott Bajnokok ligája fináléról. Azonban mielőtt bármit is leírnék, előre leszögezem, hogy markáns véleményem van a látottakkal kapcsolatban, olyan, ami valószínűleg nem a Real szurkolók szájíze szerint való. Tehát mindenki ennek tudatában olvassa - vagy ne olvassa - az alábbiakat.

Aranylabda, 2013

...avagy éljen soká Blatter házikedvence

Na, hát kezdjük azzal, hogy egy szégyen az, ami ma este az Aranylabba gálán történt. Az, hogy "Az év legjobb játékosának" járó díj ahhoz a díszbuzihoz került, számomra elfogadhatatlan. Rúgott ötven-akárhány gólt. És? Nyert bármit is? Persze a tapasztalaton kívül. Nem, semmit. Amikor Messi úgy nyert aranylabdát, hogy állati sok gólt rúgott a szezonban, mindenki azon hőbörgött, hogy itt nem a rúgott góloknak kellene számítani, hanem a trófeáknak. Még ezt is elvetném talán, mert nem csak a trófeáknak kellene számítani. Szerintem egy összesített mérleg alapján kellene odaítélni ezt a díjat bárkinek is. Összevetni, hogy mennyit tett a csapatért, mennyiben járult hozzá az egyesület, a válogatott sikereihez, hogyan állt helyt a posztján, miket nyert a csapataival, a kiegyensúlyozottságot. És igen, így is kijön, hogy az a strici előkelő helyen áll, mert ugye posztjából adódóan célja a gólszerzése. DE! Se nem csapatjátékos, se nem olyan, aki meghalna a társaiért. Szemben Riberyvel - vagy akár Messivel, de ez nem az ő szezonja volt. Egy Messitől az ember azért többet várna. Szóval a francia kiegyensúlyozottan játszott, alapembere volt a csapatának, lehetett rá építeni, így hát értetlenül állok a dolgok előtt. Főleg annak fényében, hogy alapvetően Riberynek nem egyezik a feladatköre Messiével vagy az Arrogancia mintaszobrával, mert míg az említett kettő csatár poszton játszik, a francia középpályás. 

Mármint, persze, értem. Sportpolitika. Semmi más nem lehet a háttérben, ez pedig undorító. Blatter októberben viccelődött kicsit azon a majmon, kijelentette, hogy ő jobban kedveli Messit, mert Messi jófiú, ráadásul kevesebbet költ fodrászra, mint az a gyökér, de amúgy semmi bántót nem mondott. Ezen persze Hisztérika nagyon megsértődött, és Blatternek egyből bocsánatot kellett kérnie az összes portugáltól, akiket a Homárkapitányt illető kritikával megbántott. Természetesen Blatter így sem lehetett biztos a teljes sikerben, tehát biztos ami ziher alapon még odapasszintotta az Aranylabdát is Zseléúrnak.

Csak és kizárólag ez lehet az oka annak, hogy ő kapta az Aranylabdát, és nem Ribery. Meg az, hogy a FIFA a legkorruptabb, legalávalóbb szervezet, akit a föld valaha a hátán hordott (most nem azért, de szép és jó volt az a foci VB-ről szóló kisfilm, de valahogy kimaradtak belőle az utcán tüntető tömegek, meg az összeomló daruk.. ja, bocsika...)

Szóval úgy döntöttem, mivel több ponton is elégedetlen voltam a díjátadóval (na, jó. Valójában csak két ponton) ezért megcsinálom én itt a saját kis ünnepségemet. :D

Az év csapata: Manuel Neuer (Bayern München) - David Alaba (Bayern München), Segio Ramos (Real Madrid), Philipp Lahm (Bayern München), Thiago Silva (PSG) - Bastian Schweinsteiger (Bayern München), Franck Ribery (Bayern München), Marco Reus (Borussia Dortmund) - Zlatan Ibrahimovic (PSG), Lionel Messi (Barcelona), Robert Lewandowski (Borussia Dortmund)

Az év edzője: Jupp Heynckes (Bayern München) -azt hiszem, ezt nem kell magyarázni.

Az év női edzője: Silvia Neid (német válogatott) - jó helyen van, megérdemelt.

Az év női játékosa: Nadine Angerer (Németország, Brisbane Roar) - ismerjük el a kapusokat, ez jó helyre ment. 

Az év játékosa: Franck Ribery (Bayern München) - azt hiszem, már kifejtettem miért. 

Szóval ez lenne a reális eredmény, nem az a szégyenfolt, ami született. Ha az év csapatából bári érvelésre kíváncsi, kérdezzen nyugodtan, mindenkit meg tudok védeni :D És nem véletlenül nem szerepel benne Mr. Nyálgép. az én szememben ő nem csapatjátékos, nem is illik hát bele a legjobb csapatba.

Ennyi lettem volna, csalódottan puszil benneteket

Dorka

ps.: a dőlt betűs nevek mind az Aranylabda idei tulajdonosát takarják. 

The Best came back ♥

"Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál!"

Hát ez a Barcelona azt tette. Küzdött, bízott, hitt, és végül győzött. Nem, nem győzött, diadalmaskodott. Onnan állt fel, ahonnan szinte senki nem gondolta, hogy képes lesz rá. Gigászi csatában nyertek, teljes mértékig megérdemelten. Azt, hogy itt bizony egy másik Barcáról van szó, öt perc után tudtam. Nem Messi gólja miatt. A játék képének okából. A sok, gyors passzos, támadó foci szemet gyönyörködtető, és szívet melengető látvány volt. Mert ez az a Barcelona. Az a bizonyos. Az, amelyikbe én minden az elsőtől az utolsó játékosig szerelmes vagyok. Az, akit méltán neveznek a világ legjobb csapatának. Az, akit már nagyon régen nem láttam. A Barcelona feltámadt, ez kétségtelen tény. Mert ott csillogott a győzni akarás minden szempárban, minden eladott labdának utánamentek, és ami a legfontosabb, hogy egy pillanatig sem érdekelte őket az, hogy kétgólos hátrányban vannak. Igaza volt - talán Allegri mondta a meccs előtt - hogy 0-0-ról indult a találkozó. Valóban.

"Nekünk holnap 90000 olyan szurkolóra van szükségünk, aki hisz bennünk. Aki úgy gondolja, hogy nem fogunk továbbjutni, az inkább adja oda másnak a bérletét."

/Piqué/

Megkapták. A Camp Nou mindig híres volt a hangulatáról, de rég volt ilyen hangos a stadion. Egy árva lélek nem volt - a néhány Milan szurkolón kívül - akinek ne a csapattal együtt dobott volna a szíve. Csodálatos volt látni, ahogy az első gólt még csak kicsit ünnepelte a csapat, és mentek tovább, minden egyes pályát elhagyó labdáét egyből újra játékba hoztak, nem szaroztak a rögzített helyzetekkel. Mert pontosan tudták, mi a tét. Nem feltétlen a továbbjutás. Persze, nyilván az is. De katalán közönség előtt kiesni, lélektelen játékkal nem lehet. Teljes erőbedobásúval is csak ritkán. Ez íratlan szabály. És hajtottak, a perc minden percében hajtottak.

Nem mondom, a szerencse is velünk volt, amikor Niang lövése kipattant a kapufáról, és hálát adok az égnek, hogy nem bárki más volt ott a Milanból, mert akkor egészen biztosan nem itt tartanék - valószínűleg a kedvezőtlen eredménytől magam alá zuhanva zokognék a párnámban. De emellett az is vitathatatlan, hogy a Barca megérdemelten nyert. És talán korai lenne kijelenteni, de talán visszatértek. Talán elindultak fölfele a gödörből kivezető úton.

És ami az én szívemet legjobban melengeti, az Villa. Nem játszott jól, eszembe sem jutna azt mondani, hogy jól játszott, mert nem így van. Észrevehetetlen volt a meccs nagy részén, többnyire rosszul helyezkedett, már ha helyezkedett. De Villa befejezőcsatár, olyan mint Gomez, akinek többnyire az a dolga, hogy jókor legyen jó helyen, és a támadással felvéve a ritmust, egy kényszerítő után bemozogva, egy átvétellel - vagy átvétel nélkül - a kapuba pofozza a labdát. Hogy fejel, felsőtesttel, vagy lábbal, az a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. És Villa jó helyen volt, és gólt szerzett, amiben valószínűleg Xavinak több érdeme volt, mint neki, de én ettől függetlenül megkönnyeztem. Mert az az öröm, amit ő mutatott nem lehetett hamis. Az a megkönnyebbülés, ami az arcán volt, valós volt. Mert ő is érzi, hogy valami nincs rendjén, és bárhogy próbál ellene tenni, nem sikerül neki. De most talán, ez egy kicsike szelet süti neki, egy apró bíztatás, hogy megéri küzdeni. 

Szóval én csak annyit akarok zárásképp - mert bár nagyon sok mindenről tudnék még írni, Kassairól is, hogy nagyon jó döntéseket hozott, és okosan vezette a meccset - de nem írok, egyrészt mert késő van, másrészt, mert a meccset megvitatni nem az én dolgom, a Barcát tovább éltetni meg nem akarom - pedig tudnám.

Szóval a végére tényleg csak annyit, hogy

¡Muchas gracias a todos

és hogy

Visca el Barca! Visca Catalunya!