Akik egy kicsit is régebb óta olvassák a blogot, vagy
ismernek engem, azok nyilván kisebb szívrohamot kapva konstatálják a designt.
Nem is annyira a design mibenlétét, inkább azt, akik helyet kaptak rajta, és
amilyen arculatot az oldal felvett. Nem kell aggódni, valószínűleg nem lesz
rendszer abból, hogy egy focicsapatnak rendelem alá az oldalt, mert ez még
mindig nem focis blog - vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem csak focis blog. Viszont történt a napokban, hetekben néhány dolog,
amelynek végkifejletét láthatjátok itt a blogon.
Amióta világ a világ, és én
szeretem a focit, azóta Barca szurkoló vagyok. Ezt mindenki, aki egy kicsit is
ismer, tudja. Szerettem őket akkor, mikor Bajnokok ligáját és Spanyol
Bajnokságot nyertek, és szerettem őket akkor is, amikor a Bayern 7-0-ás
összesítéssel ejtette ki a csapatot. Szerettem - és szeretem mind a mai napig -
Pep Guardiolát, és rajongásig imádom Puyolt, a Barcelona Kapitányát
(szándékosan nagybetűvel írva).
De a szeretetemnek mindig vannak
határai és korlátai. Ez nem csak a Barcelonára igaz, nem csak focicsapatokra,
hanem bármilyen sportra, vagy az élet bármely területére. Túl nagy az
igazságérzetem ahhoz, hogy egy bizonyos határon túl ugyanúgy tekintsek
emberekre, sportolókra, és igen, komplett sportcsapatokra.
Annak idején rengeteg olyan dolog
volt, amit szerettem a Barcában. A klubban, a csapatban, a játékosokban,
edzőkben. A legfontosabb mindközül talán az volt, hogy a Barca nem állt be soha
abba a sorba, ami az Európai topcsapatokat jellemezte, mégpedig hogy sztárjátékost
vesznek sztárjátékos után. Ez igaz is volt egészen a tavaly nyári átigazolási
szezonig. Nem, nem tömegesen, nyilván nem. De a Rakitic-Suarez duó, kiegészítve
az egy évvel korábbi Neymar igazolással bizony azt mutatja, hogy a Barcelona is
szívesebben nyúl a más csapatok által elkészített, felnevelt játékosokhoz, mint
a saját utánpótlásához - pedig szó sincs arról, hogy ne lenne nekik.
Szerettem a Barca játékát és a
mai napig csodálattal nézek fel Xavira és Iniestára, és a "nagy
öregek" közül Puyolra, Ronaldinhora az összes ikonra, és mindenkire, aki
valaha megfordult a csapatban. Mindig kiálltam azok mellett a játékosok
mellett, akik megérdemelték, hogy kiálljak értük - ez tulajdonképpen a mai
napig így van. Én voltam a leghangosabb, amikor meg kellett védeni a csapatot
az olyan vádaktól, hogy a bíró miatt nyertek, és hogy színészcsapat lennének.
Nem értettem velük egyet, és arra az időre vonatkoztatva, mind a mai napig
tartom ezt a véleményemet. AZ a Barcelona, Pep Barcája abban az időben Európa
és a világ legjobb csapata volt, ez vitathatatlan, akárcsak az, hogy Pedro és
Busquets már akkor is kurválkodtak a pályán és nyakra-faszra dobálták magukat.
Ehhez aztán - poszttársához hasonlóan - lelkesen csatlakozott Mascherano is, és
tulajdonképpen Messi is, aki a motiválatlan játékát azzal próbálta palástolni,
hogy nevetséges módon rájátszott az őt ért sérelmekre - amiket egyébként egy
másodpercig sem vitatok, hogy voltak jószerivel.
Most pedig ott tartunk, hogy a
Barcelona - EZ, amit tegnap láttam - pontosan megfelel annak, aminek leírták -
egy színészcsapat, aki motiválatlan, ötlettelen, és bíró nélkül képtelen
nyerni. Van kivétel, hogyne lenne! Iniestát és Xavit az életben soha nem
akarnám bántani, és egyelőre ter Stegent és Bartrát sem.
Nem kívánok szót vesztegetni arra,
hogy mennyire alacsony színvonalú a spanyol bajnokságban a játékvezetés, és
Gonzalez Gonzalezről sem akarok beszélni - pedig ha valaki, hát ő megérne egy
misét. Tankönyvi példa arra, hogy hogyan ne vezessünk nagy presztízsű meccset.
Arról viszont igenis akarok beszélni, hogy mennyire nevetséges, szánalmas és kicsinyes,
focistához nem méltó dolog az, hogy Suarez úgy dob egy hasast, hogy senki hozzá
sem ért, és még ő magyaráz, és pofázik a játékvezetőnek. Vagy, hogy szintén
Suarez folyton esik, és mindig magyaráz - az már részletkérdés, hogy a
társaknak, az ellenfélnek vagy a sporinak. Vagy az is ugyanilyen vicces, hogy
Busquets már akkor készül eljátszani a bántalmazott focistát, amikor még el se
rúgták a szabadot. Görnyed össze, heveredik a földre, hátha befújja a drága jó
játékvezető sporttárs a büntetőt. Az istenadta meg miért is ne fújná be?
Szánalmas az is, hogy a
reklamálás, a hiszti meg idegbetegség az megy, de egy szervezetten védekező
csapattal már nem tudnak mit kezdeni. Olyankor elgurul a gyógyszer és mindenkiből
előjön szocializálatlan vadember. És szánalmas az is, hogy Messi egy
figyelmeztetést sem kapott azért a talpalásáért, ami tulajdonképpen pirosat ért
volna. Mert durva volt, mert alattomos volt, mert elkésett, és még ha nem is
okozott sérülést - a szándékot is büntetni kell, neki pedig feltett szándéka
volt lerúgni Mirandát. És szánalmas az is, hogy a tizenegyes nélkül nem lőtt
volna gólt a Barca. Ez a Barca nem. Ennek az Atleticónak nem.
És ha már az Atletico. Már tavaly a BL-döntőnél mondtam,
hogy szimpatikus csapat az Atleti, ennek a bejegyzésnek az elején pedig mondta,
hogy túl nagy az igazságérzetem, illetve egy korábbi bejegyzésemben, hogy nem
bírom a kettős mércézést. Na, akkor ezeket tegyük össze.
Rühellem azt, hogy Barca játékos
csinálhat akármilyen alattomos szabálytalanságot, az el van nézve neki, mert ő
szentéletű. A lófaszt szentéletű! Ha szabálytalan, szabálytalan, be kell fújni,
lapot kell adni, és el kell fogadni. Pont.
Mindenki jön a hülyeségével, hogy az Atleti egy favágó banda, jellegtelen,
ötlettelen bunkerfocival, és durva szabálytalanságokkal. Csak a miheztartás
végett, tegnap 9-7 volt a szabálytalanságok aránya - a Barcelona javára. És
mellesleg se nem ötlettelen, se nem jellegtelen, se nem durva vagy szabálytalan
és végképp nem bunkerfoci. Itt arról van szó, ami a foci költségvetési oldalán
áll. Hogy az Atleti negyedannyi pénzből gazdálkodik, mint a Real vagy a Barca,
és ha nincsen egy kezdőcsapatnyi, meg egy hosszú padnyi technikás, kiemelkedő
képességű játékosod, akkor nincs meg a lehetőséged arra, hogy mindig szépen
focizz. Vannak viszont jó képességű, remek erőnlétű játékosok, akik bírják
szusszal és felfogják, hogy nem lehet mindig szépen nyerni. De egyébként még
csak azt sem lehet mondani, hogy az Atleti csúnya focit játszana, mert ez sem
igaz. Néha célfociznak, és ha nyakukon a kötél, akkor rúgják a labdát amerre
éppen állnak, de nem ez a jellemző.
„Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a
győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább
játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni
kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal.”
Esterházy Péter
Szervezett védekezés, ami gyakran
határozott, de nem durva. Pontos, kreatív és villámgyors kontrák. És egy
együttműködő csapat. Ez az Atletico
Madrid, és ez az, ami nagyon szimpatikussá teszi nekem őket. A BL-döntőn
mondta a kommentátorom, hogy az Atleti a futballklubok Robin Hoodja. Kicsit
variáljuk ezt meg! Ha ez igaz - már pedig tekintsük annak - akkor
tulajdonképpen Simeone maga Robin Hood, a
csapata a Vidám Fiúk, a Vincente Calderon pedig a Sherwoodi erdő.
Nem mondom, hogy utálom a Barcát,
mert nem így van. Nem tudnám utálni azt, amit a klub képvisel, a klub múltját,
történetét, és mindazt, amit ennek – annak, a Pep és Puyol félének – a
csapatnak köszönhetek. De ezt a csapatot – ezt a mostani, motiválatlan,
színészkedőt –, és azt, ahova a csapatot pozícionálják, illetve a csapat pozícionálja
magát, igenis utálom. És nem lesz rend és béke Barcelonában, ameddig Messi ott
van. Szóval hogy mikor leszek megint elvakult Barca-rajongó? Kérdezettek meg
akkor, ha Messi eligazolt. Onnantól az se érdekel, ha kiesünk a másodosztályba,
de megint csapata lenne a Barcának, nem csak egy kiskirály rémuralma alatt élő
sztárfocisták gyülekezete. És ameddig ez nem történik meg, legyen
jelmondatom az, hogy:
aupa Atleti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése