A következő címkéjű bejegyzések mutatása: aupaatleti. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: aupaatleti. Összes bejegyzés megjelenítése

A szívem harca

Régen írtam már erre a blogra, de most erőteljesen szükségét érzem. Az elmúlt egy hétben előszeretettel hangoztattam, hogy "cöhh, mit nekünk a Real Madrid, majd MI, majd mi megmutatjuk, hogy kell focizni". Szükségem van arra, hogy letisztázzam azt, hogy ez a meccs bárhogy végződhet. És hogy letisztázzam, hogy is állok a focival mostanság.
Vágjunk is bele, és kezdjük rögtön a Barcelonával. Talán nem fejtettem még ki annyira igazán részletesen, hogy miért is vagyok távolságtartó mostanában a csapattal kapcsolatban. Több oka is van, de még mielőtt belevágnánk, szögezzünk le valamit. Szeretem a Barcelonát. A klubot, a történetét, és mindent, amit az egyesület képvisel. Szeretem a csapat legendás játékosait, a hőskorát. Tudjátok, hogy Villa mellett miért szerettem rettenetesen a Barcelonát, 2010-től kezdve? Hogy miért tartottam egyedülállónak a csapatot?
Emlékeztek még a 2011-es BL döntőre? Barca-MU, 3-1. Azon a meccsen a Barca kezdőjében hét olyan játékos kapott helyet, aki a klub kötelékében nevelkedett. Tegnap tudjátok hány volt? Négy. 2011-ben hét spanyol játékos volt a kezdőben. Na és tegnap? Négy. Nevetséges az, hogy abban a Barcelonában, ami a katalán autonómiát képviseli gyakorlatilag a fennállása óta,  hat idegenlégióssal áll fel.
És ez a legnagyobb problémám. Mert én ezt értékeltem nagyon a Barcában, hogy mindig bizalommal nyúlt a fiatalokhoz, és azokat hatékonyan építette be a kezdőbe. Csak aztán valami bekattant, és már nem a fiatalok jönnek, hanem a tízmilliós világsztárok (Neymar, Suarez, Rakitic), akik a padra szorítják a saját nevelésű, tehetséges fiatalokat. És akkor nem szóltam arról a gyakorlatilag egy csapatnyi fiatal tehetségről, akit a klubvezetés engedett eligazolni.
Szóval a Barcelona beáldozta a legnagyobb erényét, értékét azért, hogy a Realhoz hasonlóan márka lehessen. Elindult azon az úton, hogy egy pontosan olyan kirakatcsapattá váljon, mint a Real, a Manchester City vagy a PSG. És én nem kívánok szurkolóként asszisztálni ebben a folyamatban.
Térjünk is át az Atleticora. Azt már kifejtettem, hogy miért szeretem. És azt is, hogy mennyire. És most ott vagyok egy hétnyi magabiztosság után, hogy félek leülni a TV elé, megnézni a meccset. Nem attól, hogy kikapnak. Illetve nem magától a vereség tényéről. Ha valaki, hát én vagyok az, aki akkor szereti a csapatait a legjobban, mikor azok hullámvölgyben vannak. Nem, attól félek, amit majd a nagyképű, Real-os divatmajmok (nyilván nem a tényleges madridistákra gondolok) fellengzősen hirdethetik, hogy mennyire fasza gyerekek is ők. Ők, akik a 4-0 után fülüket-farkukat behúzva, gyáván kussoltak. 
Szeretem az Atleticot. És bármi történjen is ma este a Bernabeuban, ugyanúgy szeretni fogom őket, ha nem jobban (jó, ha mondjuk bárki lerúgja Ikert, akkor azért lehet, hogy nem). Jó dolog Atletico szurkolónak lenni, de nem azért, mert mostanában sikeres a csapat. Simeone az, aki miatt jó dolog ennek a csapatnak szurkolni. Mert ez itt kérem szépen csapat. Öröm látni a mosolygó arcokat, és azt, ahogyan egymás sikereinek örülni tudnak. *zárójel* Hol látni ilyen Madrid másik felén...? Na, mindegy *zárójel bezár*
Szóval én lassan megyek, mert mindjárt kezdődik a meccs. Sok értelme nem volt ennek a bejegyzésnek, csak visszacibáltam magamat a földre. De azért bízok abban, hogy Marcelo eltiltása, Benzema, Bale és főleg Modric sérülése, a szokatlan felállás azért majd az Atleti malmára hajtja a vizet, és meg lesz az a továbbjutás - még akkor is, ha jó eséllyel a poklok pokla várja majd a csapatot a négy között.
Ennyi volt mára ez a bejegyzés, én búcsúzom,

AUPA Atleti!

Madridi derbi

Nem akarok sokat írni a meccsről, tényleg csak néhány szót. Egyrészről, aláírom, hogy a Real védelme brutál gyenge volt, és azt is hogy ha a Ramos-Pepe-Marcelo trióból csak egy ott van, akkor minden bizonnyal más a meccs képe. DE! Egy csapat, aminek a támadó szekciójában van egy háromszoros Aranylabdás Cristiano Ronaldo, szerepet kap a világbajnok Toni Kroos és Sami Khedira, van egy Gareth Bale és egy Karim Benzema, egyszerűen nem focizhat ennyire passzívan. Mert a Real passzív volt. 17-3 volt a lövések aránya, ez azt jelenti, hogy Griezmannak egyedül több kapura lövése volt mint a híres-hírhedt BBC triónak. A többszáz milliós Real keretnek három darab lövés volt, ez egyszerűen hihetetlen. 

Hangsúlyozhatnám, hogy mennyire egy csapat az Atletico, hogy mennyire egyben voltak, hogy Cholo mennyire motiválni tudja őket, hogy kettő-nullás vezetésnél sem ülnek le, hanem ugyanúgy hajtanak tovább a gólért, és olykor szemet gyönyörködtető módon eldugták a labdát. De csak hogy ne mondja senki, hogy elfogult vagyok, egy negatívum, ami nekem nagyon szúrta a szememet. Nem fér a fejemben, hogy hogyan engedhetik meg maguknak az Atleti játékosok azt a fegyelmezetlenséget, hogy 5 percen belül hárman kapnak sárgát reklamálásért. Nem szabálytalanságért, nem kezezésért, nem gólörömért. Reklamálásért. Erről Cholónak nagyon gyorsan le kéne szoktatni őket, főleg Raúl Garciát meg Arda Turant, akiknek feszt jár a szájuk. 

A négy gólról csak annyit, hogy az elsőben Casillas volt benne - nagyon csúnyán, pedig ilyen lepkéket ő nem szokott csinálni -, a másodikról a védők tehettek - és egyébként félelmetes, hogy Saúl 20 évesen, csereként beállva, a Real ellen ollózni mer (és tud) az ötösről. Mellesleg a forduló, és az év gólja, már most. A harmadik gól előtt értetlenül állok amúgy, hogy ha egyszer Varane volt beljebb, közelebb a labdához, akkor hogy a bánatban fért hozzá előbb a kívülről érkező Griezmann. A negyedik meg igazából megint csak Varane gólja volt - és Mandzukic és Torres zsenialitásának megmutatkozása :3

Szóval, mivel tényleg nem akarok hosszan írni, csak annyit szeretnék még, hogy most mondja bárki azt, hogy az Atletico favágó csapat, ötlettelen játékkal és bunkerfocival...

Ha már Griezmann, számomra ő már most, februárban az év felfedezettje. 23 éves, de olyan rutinnal, magabiztossággal játszik, hogy az félelmetes. Borzasztó technikás, iszonyat gyors, és rémesen pimasz, szemet gyönyörködtető megmozdulásai vannak. Ez a kis majom még utóbb eléri, hogy kicsit szorítsak a francia válogatottért. 

És még egy dolog, aminek nagyon-nagyon örültem, és erről talán egy Atletis bejegyzésemben sem írtam, hogy Cholo csodát tett Torresszel. Az a Fernando Torres, aki az elmúlt években nem csakhogy árnyéka, de egy összement, halvány, sápadt mása volt csak önmagának, most egy olyan önbizalommal focizik, ami már-már régi önmagára emlékeztet. Látni azt, ahogy be meri vállalni a régi cseleket, még akkor is, ha kicsit berozsdásodva, még akkor is, ha nem mindig jön be neki, felemelő. Látni, hogy ha csak negyed órára küldik ki a pályára, akkor abban a negyed órában hajtja ki magát. Focizik. Cselez. Passzol. Gólt lő. Élvezi. Motivált. És ezt hihetetlen öröm látni.

Ez most tényleg ilyen kis rövid lett, de örülök. Nagyon örülök. És remélem hasonlóan szoros lesz a bajnokság, és a végén mi örülhetünk!

#aupaAtleti

A tiszteletről

Régen volt már az, amikor klubcsapat meccsét leültem megnézni, és úgy néztem végig, hogy a számat rágcsáltam, hogy remegtem az idegtől, hogy feszülten szisszentem fel a kihagyott helyzeteknél. Van az az érzés, amikor olyan, mintha szerelmes lennél, csak ezt nem egy ember iránt érzed, hanem tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, egy csapatnyi ember iránt. Amikor a szíved nagyobbat dobban, mikor meglátod, hogy kifutnak a pályára, amikor a játékosokkal együtt dobog a szíved, amikor az edzővel együtt tombolsz otthon a képernyő előtt. Amikor a szemed könnybe lábad, és közben az arcodon boldog mosoly ül, ha meghallod a csapat himnuszát. Kevés csapatnál érzem igazán ezt, klubcsapatnál talán ezt még soha nem is éreztem. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy a magyar, a spanyol és immár a német válogatott tétmérkőzései is ezt a hatást váltják ki belőlem.
De az Atletico most olyan szintű tiszteletemet és szimpátiámat kezdi kivívni, amihez társulnak a fent felsorolt tünetek. Eleinte dacból szurkoltam nekik, aztán azt vettem észre, hogy a dac eltűnt, és már elsősorban nem azért szurkolok nekik, hogy az ellenfélnek rossz legyen, hanem hogy nekik jó. És ez kicsit jó érzéssel tölt el, mert volt egy idő, amikor eltávolodtam a klubfocitól, és csak válogatott meccseket néztem. És most az Atletivel talán újra visszaszállok a nyeregbe.
Nagyon ritka az, amikor én meccs közben remegek az idegtől és a sírás kerülget. Na, ez pont egy ilyen meccs volt. Sokat beszéltem már nektek a magas – talán túl magas – igazságérzetemről, és pont ez az, ami nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek a tegnapi meccs mellett. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok jó szemmel nézni, és szótlanul tűrni. Dolgok, amik miatt üvölteni tudnék, ordítani, hisztizni, sírni, verekedni. Dolgok, amik miatt még rondábban beszélek, mint egyébként. Ilyen dolog a színészkedés – ennek majd szánok egy külön bejegyzést, ne aggódjatok –, a reklamálás – megkapja majd a saját posztját –, és természetesen ilyen a kivételezés, és az oly sokszor emlegetett kettős mércézés.
Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az a tizenegyes, amit az Atletico kapott, az kamu volt. Lehet, hogy az volt, sőt, valószínű, hogy az volt – bár egyébként, mivel a tizenhatoson belül ért véget a szabálytalanság, akár meg is lehetett adni. De azok után, hogy a Barca kamutizivel nyert a Nou Campban, és hogy Messi kiállítását elmismásolták (Videó itt – nem részletezném, de nyújtott láb, labdához köze nem volt, és kirívóan durva és sérülésveszélyes) nekem senki ne találja ki azt, hogy ez nem járt vissza. Nevetséges az, hogy bármelyik barcelonai játékos feldobja magát, elesik, MEGBOTLIK EGY KIBASZOTT FŰCSOMÓBAN, azt egyből le kell fújni, de hiába taposnak meg Atleti játékost, az szó nélkül mehet tovább. Hiába kezezett Alba, az mehet tovább. Hiába csak hempereg Alba a földön, az akkor is szabálytalan. Hiába dirreg-durrog a Barca játékosok nagy része, azért nem jár reklamálásért figyelmeztetés, és hiába van igaza a madridiaknak, ők lesznek meghurcolva.
Nem tisztem és nem felelősségem megítélni, hogy Gabi kiállítása jogos volt-e. Egyelőre nem tudni, pontosan miért történt, de mindenképpen úgy gondolom, hogy nincs ok okozat nélkül. Magyarán mondva, ha folyosói bunyóért lett kiállítva, egészen biztos vagyok benne, hogy Neymar vagy valamelyik nagyszerű cimbije provokálta ki. Elég érett és felnőtt ő ahhoz, hogy csak úgy brahiból ne kezdjen el verekedni. Ha pedig arról van szó, hogy a játékvezető szemére vetette Alba kezezését, akkor megint csak megértem Gabi indulatait, mert ugye ha azt megadják, nem 2-3 lett volna, hanem 3-2. És az is biztos, hogy csapatkapitányként neki feladata az, hogy megőrizze a higgadtságát és a józanságát, de ezzel egy időben az is, hogy kiálljon a csapatáért, a csapata érdekeiért. És bármelyik eset ment is végbe a kettő közül, ő mindkét esetben ezt tette – a csapata érdekeit védte. És ezzel kivívta a teljes tiszteletemet. 
Elítélem a verekedést a pályán, tudjátok, hogy így van. Nem ott van a helye, és idegen a játék szellemétől. Még akkor is, ha jogos. Viszont én kívánom, hogy ezt a Neymar gyereket valaki egyszer törölje úgy szájon kétszer, hogy a fal adja neki a másikat. Mert egyrészről, mint focista, mint játékos, tisztelem az ellenfelet. Tök mindegy, hogy ki az, de nem nézem le, hanem tisztelettel tekintek rá. Másrészt tisztelem a kort, és ha valaki majd tíz évvel idősebb és tapasztaltabb nálam, annak nem kezdek el pattogni, meg nagyzolós, flegma stílusban magyarázni. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok, mert adott esetben lehetek az angol királynő, Brazília frissen felfedezett focicsillaga, vagy épp egy kikötői dokkmunkás, ezek vonatkoznak rám is. Nemtől, kortól és társadalmi szinttől függetlenül a tisztelet az tisztelet és ezt valakinek meg kéne tanítania ennek a taknyosnak. 
Azt hiszem én nagyon tisztelem és becsülöm az Atletico Madridot. És őszintén, szívből kívánom, hogy sikerüljön idén nyerniük valamit. A bajnokság talán nem veszett ügy, és a BL-ben is lehet még keresnivalójuk. Szóval a helyzet úgy áll, hogy egy darabig még marad a forradalom a blogon, marad a lázadás a rendszer ellen, és marad ez a design. A madridi derbiig mindenképp. És hogy utána mi lesz? Nos, az majd elválik.

Call me by your name - kritika

Mostanában magamba injekcióztam egy jó adag kultúrát, úgy néz ki, ismét visszaálltam arra, hogy olvasok, elkezdtem filmeket nézni – amik tú...