Értelem és érzelem

...avagy Dárdai Pál távozása és annak hatásai

Természetesen nem hagyhatom szó nélkül a Dárdai-saga ezen pontján sem, ha már a kezdetektől fogva követettem a válogatottnál folytatott munkáját. Éppen ebből kifolyólag pontosan tisztában azzal, hogy mi mindent hordoz magában Pali személye, hogy szakmailag és emberileg egyaránt mennyi mindent adott a válogatottnak, a magyar focinak. Nekünk, szurkolóknak. Rettentően szeretem a megnyilvánulásait, az őszinteségét, a precizitását, és hadilábon állok az MLSZ-szel, egyetlen döntésükkel nem értek egyet, és úgy összességében, szeretek mindent rájuk kenni - csak úgy, mint a FIFA-ra, UEFA-ra -, bár ezt talán már ti is tudjátok. De fontosnak tartottam ezt leszögezni - újra - itt az elején, hogy ennek fényében olvassátok a bejegyzést. 

Kezdeném is rögtön azzal, hogy Pali távozása szerintem kivételesen nem az MLSZ hibája. Főleg nem Palié. Ez itt kérem szépen kizárólag a Hertha kreténsége, amit egyrészről mérhetetlen elutasítással fogadok, másrészről viszont meg is értem. Egy Bundesliga 1-es csapat irányítása nem kis feladat, nem kis felelősség. Lehet jönni azzal, hogy de a válogatott csak kétszer 10 nap lett volna, de remélem senki nem gondolja, hogy a szövetségi kapitányi teendők lerendeződnek ennyiben. Mert ugye nem árt, ha az adott kapitány tudja, milyen formában vannak a játékosai, látja őket mozogni a pályán. Persze, nyilván, ez egy Kínában vagy Amerikában focizó játékos esetében még egy kizárólagosan a kapitánykodással foglalkozó edző számára is nehezen kivitelezhető, nem még valaki olyannak, aki közben egy német elsőosztályú csapatért felel. 

Pali önmagától nem hátrált volna meg, ebben egészen biztos vagyok. Ugyanakkor tudom azt is, hogy az emberi teljesítőképesség határai végesek, és hogy nagyon sokáig nem lehet bírni kettős terhelés mellett. Nem lehet bírni azt, hogy az ember a relatíve szabadidejében hazautazik, összeszedi a válogatottat, aztán mennek Athénba vagy Belfastba. Egyszerűen ez nem így működik, mert az ember elfárad fizikálisan, elfárad mentálisan, dekoncentrált lesz, legyengül a szervezete, belerokkan. És ezt nem kívánnám senkinek, főleg nem Palinak.

Sokan írták, mondták, hogy az MLSZ részéről az lenne a helyes döntés, hogy elmennek Berlinbe, az asztalra csapnak, és kivásárolják Palit a szerződéséből. A szívem egyik - a csodákat mindig örömmel fogadó - része ezért repes, erre vágyakozik, csak éppen... Belegondolt abba bárki, hogy mikor volt utoljára magyar edző olyan magasan, mint most Pali? És persze, ő is azt hangoztatta, hogy első sorban magyar, és a szíve hazahúzza, és ezt teljes mértékig el is hiszem neki. De azért az bárki beláthatja, hogy igazán nagy edzői karriert nem a válogatottunk élén fog befutni, vagy legalábbis még nem most. Ebben rendkívüli módon egyetértek egyébként Vági Márton MLSZ főtitkárral, hogy tíz év múlva Pali tényleg csodát tehet majd a válogatottal, még nagyobb csodát, majd azzal a válogatottal, ami a Storck sportigazgatói munkája alatt érlelődő utánpótlásból épül majd fel. Úgy, hogy kap egy 6-8 éves szerződést, és arra az időre őt békén hagyják, hogy csinálja a dolgát. Mert ebben van igazság, hogy még ha a Hertha most el is engedte volna Dárdait, ezt így nem lehet, hogy akkor most két meccsre lesz ő, meg még négyre, meg akkor a selejtezősorozat végéig. Nem. 

Nem mellesleg pedig neki tényleg ott van az élete. Egyrészt persze ő a magyar foci megváltója, a messiás, és ezért mindenki elmondhatatlanul hálás neki itthon. De ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy azért mindamellett, hogy ő most szövetségi kapitány volt, és a Hertha edzője, első sorban mégiscsak férj és apa. És ebből az aspektusból nézve már nem is akarnám, hogy csapot-papot hátrahagyva rohanjon Magyarországra. Persze jó volna.

Jó volna, mert a válogatott és Dárdai kapcsolata mondhatni egy égben köttetett frigy volt. Ezzel lehet vitatkozni, csak épp nem érdemes. Pali megtalálta a srácokhoz vezető utat úgy, hogy közben hiteles maradt, és hogy ezzel egy időben az összes szurkoló szíve belopta magát. Mondhatni megteremtette az évek óta elveszettnek hitt kapcsolatot a játékosok és a szurkolók között. Palinál jobbat nem is kívánhatott volna a magyar foci, a válogatott, és azért a kilenc hónapért is mérhetetlenül hálásnak kell lennünk. 

Hiszem, hogy Dárdai a nagy Ő a magyar válogatott számára, de ahhoz hogy a nagy szerelem teljes legyen, három dolog kell - a jó személy, a jó hely, és a jó idő. Az időpont rossz volt, de a legjelentősebb, a jó személy már megvan, és most már nincs más dolgunk, mint hinni abban, hogy a srácok nélküle is veszik az akadályt, és legyőzik a románokat meg az észak-íreket. De csendesen teszem hozzá, nagyon meg lennék lepve, ha szeptember 4.-én Pali nem ülne ott a lelátón valahol.

Én tehát hatalmas hálával, és a viszontlátás reményével a szívemben zárom a soraimat, és bízok abban, hogy eljön majd az az idő, amikor Dárdait hat lóval sem lehet majd visszatartani, és erejének teljében tér majd vissza a magyar válogatotthoz, hogy aztán Európa tetejére vezényelje a csapatunkat. Túlzásnak tűnik, és túlzó hurráoptimizmusnak? Arra is mindenki ezt mondta, amikor hittünk abban, hogy meglesz a romániai X, a finnek oda-vissza.

Én hiszek a csodákban. És hiszek Dárdai Pálban is.

Mert a finnek ellen mindig jön a dráma...

Tudom, hogy régen nem írtam, és mentegetőznék is, de annyira sok értelmét nem látom, szóval inkább írnék arról a témáról, ami az elmúlt napokban, hetekben a leginkább érdekel - a magyar válogatottról.

Többször feszegettem már itt ezt a témát, hol mélyebben, hol felszínesebben. Nagyon nagy a késztetésem arra, hogy egészen a mélyére ássak az egész MLSZ vs. ultrák párharcnak, kezdve a szurkolói kártya értelmetlenségétől, de nem fogok, éppen csak megkapargatom majd a felszínt. De hogy akkor miről lesz szó? A magyar foci terjedéséről az európai top csapatokban, a 2009-es U20-as hősök felnövéséről, egy élőben megtekintett válogatott meccsről, és a finnek elleni elmaradhatatlan drámáról. Szerintem vágjunk is bele!

Kezdjük is a legaktuálisabbal - megvertük a finneket. Nem azt a focit játsszuk, amihez az európai "Elit-focit" figyelő sas szemünk szokva van, ez tény. Valószínűleg az elkövetkezendő években nem is fogjuk. De számomra nincs szebb gól annál, amit a magyar srácok a válogatottban lőnek. Ha évekre menően visszanézem a válogatott góljait (és attól a nyócegytől tekintsünk el), mindbe beleborzongok, egytől egyik. Dzsudzsák 94. percben lőtt bombájába a finnek ellen, Gera duplájába Amszterdamban, Rudolf utolsó perces, győztes góljába a svédek ellen, a romániai 25 méteres szabadrúgásgólba, Szalai Feröer ellen szerzett győztes találatába, és tegnap felkerült a listára Stieber óriási gólja Helsinkiből. 

(borzongjunk)

Jó dolog meccset nézni, EB-t, VB-t. De szentül hiszem, hogy akkor az igazi, ha a saját országod válogatottja is ott van. Mert én nagyon szeretem a spanyolokat, és szeretem a németeket is. De ha kijutnánk az EB-re, nem létezne más csapat, a magyaron kívül. Nem, ameddig versenyben vagyunk. 

Az elmúlt ki tudja, hány évben, soha ilyen közel nem volt a válogatott világversenyre való kijutáshoz. Négy meccs ugyan még előttünk van, és a görögök gyötrelem-teli teljesítménye, meg Feröer hirtelen jött hat pontja azért jelzi, hogy a papírforma gyakorlatilag semmit nem jelent, és hogy piszok nehéz meccsek lesznek, de én őszintén hiszem, hogy a kijutás meglehet. Csak előtte lesz 90 kegyetlen perc Budapesten a románok ellen, aztán 90 kegyetlen perc Belfastben. Ha az a két meccs meglesz, akkor már tényleg érdemes reménykedve várni az októbert, és elkezdeni spórolni egy franciaországi kirándulásra.

Kicsit visszakanyarodva a múlthéthez... Amikor megtudtam, hogy a válogatott Debrecenben játssza a felkészülési mérkőzését Litvánia ellen, egyből fellelkesültem, és Livivel hamar arra a konszenzusra jutottunk, hogy nekünk ott a helyünk. Elmentünk hát a Nagyerdei stadionhoz, kiváltottuk A kártyát - ami egyébiránt abból állt, hogy bemondtunk egy nevet és egy születési időt. Lehetett volna ez akármi, mert fénykép nincs rajta, személyit nem kértek, és a belépéskor sem vetették össze személyivel a stadionkártyát. De van csak azért, hogy... A fene se tudja, hogy miért. 

Mondhatnám, hogy fergeteges hangulat volt a meccsen, de ez nem volna igaz. Mondhatnám, hogy önkívületi állapotban voltak a szurkolók, de ez sem lenne igaz. Mondhatnám, hogy voltak szurkolók, de sajnos ezzel sem állítanék valós dolgot. Nézők, na, azok akadtak egy páran. Egy 20.000-es stadionban, hét-nyolcezren. Ami helyszíni jegyárusítással lehet, hogy lett volna kilenc, kártya nélkül meg tizenöt, de könnyen lehet, hogy teltház is. 

Az MLSZ makacs óvodás módjára köti az ebet a karóhoz, és bizonygatja az igazát, hogy márpedig a kártya előrelépés, és mit sem törődik azzal, hogy közben a saját focistái és a futballt szerető magyar közeg kérésével, érdekével megy szembe. Hónapok óta. Undorító dolog az, hogy a saját szövetségünk jelenti a szurkolóinkat az UEFA-nak, és a finn szövetségnek kell megvédenie őket. Gusztustan és gyomorforgató. És kicsit gondoljunk bele... ha ilyen zseniális hangulattal készülnek a magyar "szurkolók" (nézők) a románok ellen, akkor hangosabb lesz a vendégszektor. Egy magyar-román meccs, hazai pályán, hozzávetőlegesen magyar szurkolók nélkül... Köszönjük MLSZ.

Azért én bízok abban, hogy valahogyan egyezségre jutnak az ultrák az MLSZ-szel, vagy csak időlegesen fegyverszünetet kötnek. Mert az, hogy románia ellen ott legyenek a magyar Szurkolók, hangulatot csináljanak, és 12. emberek legyenek, az mindenkinek érdeke. Vagyis... szeretném azt hinni, hogy az MLSZ-nek is érdeke az, hogy kijussunk a '16-os EB-re, de én már nem is álmodok ilyenekről.

Egyébként a magyar-litván meccs jó volt, az emberek kedvesek voltak, a srácok jól játszottak - többnyire -, és végre az a Németh Krisztián is kezdi megtalálni a helyét a válogatottban, akit 20 éves kölyök kora óta követek. Koman után ő volt a második kedvencem abból az U20-as csapatból, minden flegmaságával, és lazaságával együtt is. Mert technikás, mert gyors, és mert életveszélyesek a mélységi indulásai - és ezt a finnek ellen is bemutatta. 

A nagy válogatott keretében most ott volt 3 srác az U20-as csapatból - Simon Ádám, Varga Roland és Németh Krisztián, és én szeretném hinni, hogy ez tényleg jó lesz. Hogy ez a csapat tényleg képes bármire, hogy megvan az összhang, a harci kedv, a győzni akarás, és a minőségi játékosok. Mert terjedünk Európában, top ligákba férkőzünk. Mert a két Bundesliga-játékosunk (Stieber és Szalai) után, Bogdán Ádám egy Premier League topcsapathoz igazolt (a Liverpoolhoz, aminek azért egy kicsit még jobban is örülök, mintha akármelyik másik lett volna), és megvan az esély arra, hogy Dzsudzsák is otthagyja végre azt a siralmas orosz bajnokságot.

Visszatérve a Nagyerdeibe a felkészülési meccsre... Egy dolgot nagyon sajnáltam, hogy a legkedvencebb válogatott focistámat nem láttam játszani - Bogdán Ádámot. Láttam viszont ahogy a félidőben és meccs előtt "szenvedett", leheveredett a fűre, kapura lövöldözött, labdát szedett, elrugdosta a labdákat, visszahozta őket - röviden és tömören: látványosan unatkozott. 

Ettől függetlenül én nagyon élveztem a meccset... Mérsékelten élveztem, mondjuk inkább így. Hogyha a lelátón is lett volna hangulat, jobban élveztem volna. Hogyha nem úszott volna be a látóterembe folyamatosan az előttünk ülő kilenc páwagyerek valamelyikének szelfire tartott telefonja. Hogyha a a Ria-ria Hungáriától a saját gondolataimat nem hallottam volna. Válogatott meccsen már voltam, most még egy dolgot szeretném majd lehúzni a listámról. Hogy a színházasdi elfelejtése után, tömött lelátón, fergeteges hangulatú, drámai meccsen, 20.000 szurkolóval az oldalamon, kiszurkoljak egy győzelmet ebből a válogatottból. 

És azt hiszem ezzel zárom soraimat, illetve utolsó gondolatként beszéljen helyettem az alábbi, ma szerkesztett remekmű:

A magyar foci, mint jelenség

Sokszor és sokféleképpen beszéltem, írtam már a magyar fociról. Több oldalról körbejártam már a témát, vizsgáltam a játékosok technikai képzettségét, az egész magyar futball-miliőt, mint "természetes közeget", most mégis ettől egy homlokegyenest eltérő irányvonalon szeretnék elindulni. 

Mi van akkor, ha valakit kiveszünk a magyar labdarúgást általánosan övező korrupcióból, ha egészen fiatal korában eltávolítjuk az itthoni pénzmosodától, ha alle globale kivesszük őt a magyar fociból? Ha belepottyantjuk egy teljesen más közegbe, egy profi légkörbe, ahol a labdarúgásnak színvonala is van, és ahol nem az a mozgatórugó, hogy minél szarabb fociból minél nagyobb pénzt kaszáljunk. 

Ebben a mai bejegyzésemben a Dárdai-siker kulcsát próbálom megkeresni. Megkísérelem felgöngyölíteni, hogy hogyan lopta be magát Pali – a mi Palink – majd az összes magyar szívébe, függetlenül attól, hogy szereti-e a focit – a magyar focit – vagy sem. 

B@szok én rá, csak a....

Azt hiszem, nincs ember ebben az országban aki ne találkozott volna az elmúlt hetekben ezzel a szöveggel, hogy "baszok én rá, csak a románokat oda-vissza". Számomra meglepő módon, akadtak olyanok is, akik bár hallották ezt a szófordulatot, de a jelentését nem értették. Ha lenne itt esetleg ilyen, akkor pár mondatban összefoglalva. A vonatkozása természetesen focival kapcsolatos - mi más is lehetne. Történt ugyanis az, hogy akárcsak két éve a VB selejtezőkre, úgy most az EB-selejtezőkre is összesorsoltak minket Romániával. A magyar közvélemény egy jelentős százaléka pedig úgy volt vele, hogy neki mindegy, hogy hol végzünk a csoportban, csak a románokat verjük meg oda-vissza. Részben az egy éve elszenvedett 3-0-s idegenbeli vereség retorziójaként, részben a két ország, két nemzet között húzódó történelmi és politikai ellentét miatt.

Persze azért itt jóval többről volt szó, mint csupán két győztes meccsről. A magyar fociban ugyanis jó ideje nem az eredmény számít. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elsősorban az eredmény. Hát akkor mi? - kérdezhetitek egészen nyugodtan. A lélek, a játék, az alázat.. Az eredmény úgymond másodlagos. Persze, jó az, ha nyerünk, de annyi kilátástalanul, és kétségbeesetten rohangáló magyar válogatottat láttunk, hogy egyszer végre szervezett focit akartunk látni.

Ezt a szervezettséget, összeszedettséget, mentális összerakást mindenki, köztük én is, az ideiglenesen kinevezett kapitánytól, Dárdai Páltól várta. Hogy megkaptuk-e? A tovább mögött bővebben kifejtem.

A messziről jött idegen

Sziasztok!

Az elmúlt bejegyzésekben másról sem beszéltem, mint fociról, szóval lassan ideje lenne valami focis téma köré szerveződnie az oldalnak. Lehet ha legközelebb otthon leszek, majd megálmodok valami focis designt, és egy kis külső segítséggel átvarázsolom az oldalt majd valami más külsőre. Na mindegy... Szóval... Térjünk a lényegre.
Természetesen most is a fociról, hova tovább, a magyar fociról lesz szó - gyakorlatilag kicsit cáfolom a legutóbb leírtakat. De... ha elolvassátok, majd megértitek, miért.
Régóta érlelődött már ez, de meg akartam várni, amíg kicsit elül a vihar, és olyankor posztolni, amikor már minden biztos. Most pedig már minden biztos, ennél biztosabbak, csak október 11-én leszünk (igen, a Románia-Magyarország meccs jeles dátuma). A fő témánk tehát megint a magyar foci lesz, ha van még olyan, aki nem unja, akkor az jöjjön velem bátran, a tovább mögött folytatom.

A magyar foci lejáratása

Régen jelentkeztem, de nem nagyon volt aktuálisan felháborító téma, amiről írhattam volna. Az életem zajlott - bíztam, csalódtam, pofára estem -, de az meg nem ide tartozik, mert ez egy blog a véleményemről, nem az életemről. De most itt az idő, hogy egy rövid írással jelentkezzek, ami már elég régóta érlelődik.
Előzetesen némi figyelmeztető jelleggel szükségét érzem annak, hogy leírjak pár dolgot. Egyrészt lehet hogy lesz politikai vonatkozása ennek a bejegyzésnek. Sportpolitikai biztos. Másrészt függetlenül az itt leírtaktól, én nem kívánom azt a sorsot a magyar focinak, amit a cikk végén vizionálok majd, mert vannak olyan rétegek, ahol kifejezetten kedvelem a magyar labdarúgást. De beszéljünk most elsősorban a válogatottról - és egy kicsit a magyar klubfociról.

A magyar foci három stádiuma

Reménykedés, csalódás és kiábrándulás. Az elmúlt lassan 30 évben azt hiszem, ezek váltakozása jellemzi a magyar focit. Mindig megcsillantanak valakit vagy valamit, ami okot ad a reménykedésre. Egy új edző, eddig rejtett tehetséggel focizó játékos, egy sikeres ificsapat, vagy egy sikeres meccs. Aztán az adott dolog, vagy személy nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, és jön a csalódás. Sőt, csalódások sorozata, és végül kiábrándulunk a magyar labdarúgásból. De aztán megint jönnek, megint megcsillantanak valamit, és bennünk, naiv szurkolókban megint felcsillan az az átkozott remény. Mert a remény hal meg utoljára, ez az egész pedig egy ördögi kör, amiből lehetetlen szabadulni.

Mindig csillantanak reményt, mindig magyarázzák a magyarázhatatlant és mindig találnak kifogást. Hideg volt, fújt a szél, sokat utaztunk, a szezon kifárasztotta a fiúkat, sok volt a szurkoló, kevés volt a szurkoló, vizes volt a pálya. Valami mindig van, ami hátráltatja a csapatot, de mindig csak ezt a csapatot. Az ellenfélnek ilyesmik soha nem számítanak. Nekik valahogy mindig csak jobb napjuk van.

Mi jellemzi a magyar focit?

Nehéz lenne egy szóval válaszolni erre a kérdésre, úgyhogy inkább leírom hosszan. Korlátozzuk magunkat elsősorban a válogatottra. Alapvetően nincs meg az az egység, amit az előző bejegyzésben említettem a németeknél. De még ha ez lenne a legnagyobb baj! Nincsen egyéni teljesítmény sem, ami valamelyest áthidalható lenne kitartással és küzdőszellemmel, de nincsen akart sem. És nincsen erőnlét sem. De arc az van. Mindenki nagyon nagyra van magával, óriási futball talentumnak gondolja magát. Vagy ha nem gondolja, elhitetik vele, hogy az. A sok nagy focista taknyos tizenévesként kikerül külföldre és elhiszi, hogy övé a világ. Ha eleinte nem is, idővel majd jön ez is. Itt van a Dzsudzsák Balázs, akit úgy aposztrofáltak, mint a magyar foci jövőbeli felvirágoztatóját, és ebben addig lehetett is igazság, amíg a PSG-ben játszott. Aztán meghülyítette a pénz, és eladta a lelkét az oroszoknak és ezzel gyakorlatilag kettétörte a tényleges focistakarrierjét. Persze, cikkeznek arról, hogy rajta van az AC Milan kívánságlistáján, de onnan irdatlanul messze van az, hogy valakit leigazoljanak. A nagy klubcsapatok, az Európa-szintű nagy klubcsapatok posztonként figyelnek 10-15 játékost, hogy ha egy, kettő, három, négy nem jön össze, akkor is legyen terv. Tehát a listán rajta lenni jó dolog, de ez még édeskevés.

A másik nagy probléma, hogy ezek a fiúk természetesnek veszik a válogatottságot. Itt vannak, és ellabdázgatnak, meg elsétálgatnak, de nem érzik át, hogy ez mit jelent, vagy mit kellene jelentenie. Vagy hogy mit várnak el a szurkolók. Nem érzik, nem értik azt, hogy egy ország, egy nemzet képviseletében állnak ott. Ott állnak, mert pénzt kapnak érte. Fociznak, mert megfizetik, pedig ha valaminek, hát akkor ennek tényleg nem a pénzről kellene szólnia. Nem látom azt, amit látni akarok. Nem látom, hogy a tüdejüket köpnék ki a pályán, nem látom azt, hogy minden áron győzni akarnak. Nem látom, hogy akarnak, és nem látom, hogy a földön csúsznak másznak az eredményért. Mert a kutyát nem érdekli a technikai tudás, elárulok egy nagy titkot - még az eredmény sem számít. Az számít hogy játszanak, és haljanak meg a pályán, és a meccs után ne tudjon egy se interjúzni a légszomjtól.

"Nem az számít, hogy nyerünk vagy éppen vesztünk, még az se fontos, hogy jók vagyunk-e. Egyedül az számít, hogy játszunk-e."

Több, mint sport c. film

A felelősök

A magyar foci '86 óta tartó folyamatos mélyrepüléséért én nem a játékosokat, vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elsősorban a játékosokat tenném felelőssé. Mert a mostani magyar válogatott tagjai mind ebbe a fent leírt miliőbe születtek bele. Mint azt tudjuk, Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, de ebben annyiban van is igazság, hogy azt mindenki reálisan látja, hogy valami borzasztóan el van baszva az egészben. Persze, mindenki keresi az okokat, a felelősöket, de ezt azonban már többnyire rosszul látják. Mert a többség szerint az edzőkkel és a szövetségi kapitányokkal van baj, ugyan dehogy! Azok csak a válogatott élére pakolt balekok, akiket az újabb kudarc után el lehet küldeni, akiken el lehet verni a port. Nem. A fő felelős itt a felső vezetés - Csányiékkal az élen. De olyan ügyesen és alattomosan csinálják a dolgot, hogy ő tud kedvesen mosolyogni, mondván ők mindent megtettek - akárcsak Pepi Blatter.

Mert építik a stadionokat, csak megtölteni nem tudják őket. Mert fontos, hogy egy 1800 főt számláló Isten háta mögötti, fejérmegyei községnek legyen egy 3500 fős befogadóképességű stadionja. Meg épülnek az akadémiák, csak bekerülni nem lehet rájuk. Mert ugye senki nem hitte el egy percre sem, hogy ott tényleg tehetségek neveltetnek? Ugye senki nem ennyire naiv? Magyarországon az mehet komoly focistának, akinek van egy keresztapja. Aki valakinek a valakije. Apád Csányi legjobb haverja? Sima ügy, benn vagy az akadémián, az se számít, ha egy egyeneset nem tudsz a labdába rúgni. Olyan cseleket csinálsz, hogy az európai élvonal tehetségkutatói a nadrágjukba élveznének tőle, és úgy csavarod a labdát a kapuba, hogy nincs kapus aki kifogja? Elárulom, a kutyát nem érdekli. Lehetsz focista - ha a család beáldozza az életét, és külföldre visznek, egy rendes utánpótlás-akadémiára. Ebbe bele lehet kötni, lehet vele vitatkozni, csak épp nem érdemes, mert ezek tények.

Ahogy tény az is, hogy itt nálunk nincs olyan, hogy tehetségkutatás. Nincsenek játékosmegfigyelők, akik a legalsóbb ligákig járják a mérkőzéseket, keresve a jövő vagy éppen a jelen piszok nagy zsenijeit. Az, ami megvan Angliába, Németországban, Spanyolországban, az mint olyan, nálunk nem létezik. Ezzel megint lehet vitatkozni, de ez is egy tény. Mert láttam én már a megyei bajnokságban olyan focistát, aki fizikálisan nem is feltétlen, de technikailag vagy játékintelligenciában magasan verte némelyik NB1-es focistát. Bizonyám! És ez is tény. Mi sem bizonyítja ezt jobbam az U19-es válogatott leszereplésénél.

Kicsit sárga, kicsit savanyú de... a picsába, bár ne lenne a miénk

Idén az csodás megtiszteltetés ért minket, hogy megrendezhettük a 19 év alattiak Európa-bajnokságát. Azt az egyet mondjuk el kell ismernem, hogy a csapat PR-ját nagyon ügyesen felépítették. Egyre nagyobb sajtóvisszhangot kaptak a lenyűgöző eredményeik, hogy megverték az angol U23-as válogatottat. És bár senki nem látta a meccset - senki nem látta egyetlen meccsüket - de az összes szakértő el volt ájulva, hogy édesjóistenem mekkora tehetségek. Aztán valahogy az EB-re elfogytak. Nyitottak egy kisebb zakóval az osztrákok ellen, kikaptak 3-1-re. Jött a magyarázat: leblokkoltak a srácok soha nem játszottak ekkora közönség előtt. Következő meccsen a portugálokat fogadták Felcsúton - az esős meccs vége egy 6-1-es vereség lett. Megmagyarázták ezt is: túl vizes volt a pálya. A portugáloknak tán nem? Ez volt a legszarabb kifogás, mert ha nincs eső, akkor nem 6-1 van, hanem minimum nyolc. Most már az utolsó meccset nyerni kellett, különben ugrott a VB részvétel. Nagy nehezen kiszenvedtek egy 2-1-es győzelmet a köztudottan európai futballnagyhatalom Izrael ellen. (nem, Dorka, nem megyünk bele abba, hogy Izrael miért Európához tartozik. Nem.) Szóval itt tartunk, hogy egy Izrael legyőzése eredménynek számít.

És nem is ez a baj, mert örüljünk neki, tényleg. De ugye mindegyiknek belőtt kakadusérója volt, és színes Nike/Adidas/Puma cipője. Meg természetesen névvel ellátott mez dukál - közlöm, egyedül a magyar utánpótlás válogatottnál. És ezt nem kívánom tovább kommentálni.

A tudatos lejáratás

Én nem hiszem azt el, hogy ezt nem direkt csinálják. Az U19-es válogatottat, azokat az orbitális hülyeségeket, amiket Bajner Bálint mondd (Azért cseréltek le a 44. percben, hogy megtapsolhassanak.. persze), meg az, hogy egy stadionmegnyitóra nem tudnak odarakni egy olyan tolmácsot, aki beszél is angolul. Az, hogy egy portugál tréner portugál tolmácsot kapjon, vagy ne adj isten, maga a riporter beszéljen angolul, már fel sem merül bennem (mert ugye itt is kijön, hogy az emberek nem a kompetenciájuk, hanem a kapcsolataik alapján kerülnek be pozíciókba... Megint csak hadd ne kommentáljam...). Hogy miről beszélek? Tessék megnézni EZT a videót. Komolyan mondom, én érzem magamat kínosan tőle, és nekem ég le a bőr a képemről helyettük. Azért tudjuk már, hogy a labdarúgásban nem "játék" van, hanem meccs. És hogy az a kibaszott league szó bajnokságot, ligát jelent. Nem játékokat. Mert baromira nem mindegy ám. Érdemes a videó alatt Mourinho arcát nézni. Én nem szeretem ezt az embert, de komolyan megsajnáltam, és esküszöm jót nevettem rajta. Az egész videó abszurditásán. Mert ha én ezt nem látom, akkor nem hiszem el.

Jövőkép

És ilyen körülmények meg ilyen az utánpótlás mellett, félek belegondolni, hogy mi lesz így a magyar focival. Egy sima ötös a románoktól? Feröerrel X hazai pályán? Tízes a görögöktől? Idegenbeli 2-0 az Észak-írektől? Nagyon jó úton haladnak afelé, hogy elveszítsem a magyar labdarúgásba vetett hitemet. Mondanám, hogy addig, ameddig ilyen Pintérhez hasonló bohócok vezetik a válogatottat, addig nem lesz itt semmi, de jöhet ide akármekkora edző, nem lesz ebből a csapatból semmi, amíg nincsen motiváció, alázat, és egy erős jellem, akire mindenki hallgat.

Mindenesetre valószínűleg megnézem majd szeptember 7-én az írek elleni meccset, és minden bizonnyal október 11-én sem hagyom majd ki a románok elleni meccset. És még szurkolni is fogok a csapatnak. Aztán majd kiábrándulok megint, de felcsillantanak majd ismét valami hazug reményt, amit én megint elhiszek majd. És ez így megy majd tovább, mert ebből a kerékből nincs kiszállás.

De azért... Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!