A tiszteletről

Régen volt már az, amikor klubcsapat meccsét leültem megnézni, és úgy néztem végig, hogy a számat rágcsáltam, hogy remegtem az idegtől, hogy feszülten szisszentem fel a kihagyott helyzeteknél. Van az az érzés, amikor olyan, mintha szerelmes lennél, csak ezt nem egy ember iránt érzed, hanem tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, egy csapatnyi ember iránt. Amikor a szíved nagyobbat dobban, mikor meglátod, hogy kifutnak a pályára, amikor a játékosokkal együtt dobog a szíved, amikor az edzővel együtt tombolsz otthon a képernyő előtt. Amikor a szemed könnybe lábad, és közben az arcodon boldog mosoly ül, ha meghallod a csapat himnuszát. Kevés csapatnál érzem igazán ezt, klubcsapatnál talán ezt még soha nem is éreztem. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy a magyar, a spanyol és immár a német válogatott tétmérkőzései is ezt a hatást váltják ki belőlem.

De az Atletico most olyan szintű tiszteletemet és szimpátiámat kezdi kivívni, amihez társulnak a fent felsorolt tünetek. Eleinte dacból szurkoltam nekik, aztán azt vettem észre, hogy a dac eltűnt, és már elsősorban nem azért szurkolok nekik, hogy az ellenfélnek rossz legyen, hanem hogy nekik jó. És ez kicsit jó érzéssel tölt el, mert volt egy idő, amikor eltávolodtam a klubfocitól, és csak válogatott meccseket néztem. És most az Atletivel talán újra visszaszállok a nyeregbe.

Nagyon ritka az, amikor én meccs közben remegek az idegtől és a sírás kerülget. Na, ez pont egy ilyen meccs volt. Sokat beszéltem már nektek a magas – talán túl magas – igazságérzetemről, és pont ez az, ami nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek a tegnapi meccs mellett. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok jó szemmel nézni, és szótlanul tűrni. Dolgok, amik miatt üvölteni tudnék, ordítani, hisztizni, sírni, verekedni. Dolgok, amik miatt még rondábban beszélek, mint egyébként. Ilyen dolog a színészkedés – ennek majd szánok egy külön bejegyzést, ne aggódjatok –, a reklamálás – megkapja majd a saját posztját –, és természetesen ilyen a kivételezés, és az oly sokszor emlegetett kettős mércézés.

Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az a tizenegyes, amit az Atletico kapott, az kamu volt. Lehet, hogy az volt, sőt, valószínű, hogy az volt – bár egyébként, mivel a tizenhatoson belül ért véget a szabálytalanság, akár meg is lehetett adni. De azok után, hogy a Barca kamutizivel nyert a Nou Campban, és hogy Messi kiállítását elmismásolták (Videó itt – nem részletezném, de nyújtott láb, labdához köze nem volt, és kirívóan durva és sérülésveszélyes) nekem senki ne találja ki azt, hogy ez nem járt vissza. Nevetséges az, hogy bármelyik barcelonai játékos feldobja magát, elesik, MEGBOTLIK EGY KIBASZOTT FŰCSOMÓBAN, azt egyből le kell fújni, de hiába taposnak meg Atleti játékost, az szó nélkül mehet tovább. Hiába kezezett Alba, az mehet tovább. Hiába csak hempereg Alba a földön, az akkor is szabálytalan. Hiába dirreg-durrog a Barca játékosok nagy része, azért nem jár reklamálásért figyelmeztetés, és hiába van igaza a madridiaknak, ők lesznek meghurcolva.

Nem tisztem és nem felelősségem megítélni, hogy Gabi kiállítása jogos volt-e. Egyelőre nem tudni, pontosan miért történt, de mindenképpen úgy gondolom, hogy nincs ok okozat nélkül. Magyarán mondva, ha folyosói bunyóért lett kiállítva, egészen biztos vagyok benne, hogy Neymar vagy valamelyik nagyszerű cimbije provokálta ki. Elég érett és felnőtt ő ahhoz, hogy csak úgy brahiból ne kezdjen el verekedni. Ha pedig arról van szó, hogy a játékvezető szemére vetette Alba kezezését, akkor megint csak megértem Gabi indulatait, mert ugye ha azt megadják, nem 2-3 lett volna, hanem 3-2. És az is biztos, hogy csapatkapitányként neki feladata az, hogy megőrizze a higgadtságát és a józanságát, de ezzel egy időben az is, hogy kiálljon a csapatáért, a csapata érdekeiért. És bármelyik eset ment is végbe a kettő közül, ő mindkét esetben ezt tette – a csapata érdekeit védte. És ezzel kivívta a teljes tiszteletemet. 

Elítélem a verekedést a pályán, tudjátok, hogy így van. Nem ott van a helye, és idegen a játék szellemétől. Még akkor is, ha jogos. Viszont én kívánom, hogy ezt a Neymar gyereket valaki egyszer törölje úgy szájon kétszer, hogy a fal adja neki a másikat. Mert egyrészről, mint focista, mint játékos, tisztelem az ellenfelet. Tök mindegy, hogy ki az, de nem nézem le, hanem tisztelettel tekintek rá. Másrészt tisztelem a kort, és ha valaki majd tíz évvel idősebb és tapasztaltabb nálam, annak nem kezdek el pattogni, meg nagyzolós, flegma stílusban magyarázni. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok, mert adott esetben lehetek az angol királynő, Brazília frissen felfedezett focicsillaga, vagy épp egy kikötői dokkmunkás, ezek vonatkoznak rám is. Nemtől, kortól és társadalmi szinttől függetlenül a tisztelet az tisztelet és ezt valakinek meg kéne tanítania ennek a taknyosnak. 

Azt hiszem én nagyon tisztelem és becsülöm az Atletico Madridot. És őszintén, szívből kívánom, hogy sikerüljön idén nyerniük valamit. A bajnokság talán nem veszett ügy, és a BL-ben is lehet még keresnivalójuk. Szóval a helyzet úgy áll, hogy egy darabig még marad a forradalom a blogon, marad a lázadás a rendszer ellen, és marad ez a design. A madridi derbiig mindenképp. És hogy utána mi lesz? Nos, az majd elválik.