A szívem harca

Régen írtam már erre a blogra, de most erőteljesen szükségét érzem. Az elmúlt egy hétben előszeretettel hangoztattam, hogy "cöhh, mit nekünk a Real Madrid, majd MI, majd mi megmutatjuk, hogy kell focizni". Szükségem van arra, hogy letisztázzam azt, hogy ez a meccs bárhogy végződhet. És hogy letisztázzam, hogy is állok a focival mostanság.

Vágjunk is bele, és kezdjük rögtön a Barcelonával. Talán nem fejtettem még ki annyira igazán részletesen, hogy miért is vagyok távolságtartó mostanában a csapattal kapcsolatban. Több oka is van, de még mielőtt belevágnánk, szögezzünk le valamit. Szeretem a Barcelonát. A klubot, a történetét, és mindent, amit az egyesület képvisel. Szeretem a csapat legendás játékosait, a hőskorát. Tudjátok, hogy Villa mellett miért szerettem rettenetesen a Barcelonát, 2010-től kezdve? Hogy miért tartottam egyedülállónak a csapatot?

Emlékeztek még a 2011-es BL döntőre? Barca-MU, 3-1. Azon a meccsen a Barca kezdőjében hét olyan játékos kapott helyet, aki a klub kötelékében nevelkedett. Tegnap tudjátok hány volt? Négy. 2011-ben hét spanyol játékos volt a kezdőben. Na és tegnap? Négy. Nevetséges az, hogy abban a Barcelonában, ami a katalán autonómiát képviseli gyakorlatilag a fennállása óta,  hat idegenlégióssal áll fel.

És ez a legnagyobb problémám. Mert én ezt értékeltem nagyon a Barcában, hogy mindig bizalommal nyúlt a fiatalokhoz, és azokat hatékonyan építette be a kezdőbe. Csak aztán valami bekattant, és már nem a fiatalok jönnek, hanem a tízmilliós világsztárok (Neymar, Suarez, Rakitic), akik a padra szorítják a saját nevelésű, tehetséges fiatalokat. És akkor nem szóltam arról a gyakorlatilag egy csapatnyi fiatal tehetségről, akit a klubvezetés engedett eligazolni.

Szóval a Barcelona beáldozta a legnagyobb erényét, értékét azért, hogy a Realhoz hasonlóan márka lehessen. Elindult azon az úton, hogy egy pontosan olyan kirakatcsapattá váljon, mint a Real, a Manchester City vagy a PSG. És én nem kívánok szurkolóként asszisztálni ebben a folyamatban.

Térjünk is át az Atleticora. Azt már kifejtettem, hogy miért szeretem. És azt is, hogy mennyire. És most ott vagyok egy hétnyi magabiztosság után, hogy félek leülni a TV elé, megnézni a meccset. Nem attól, hogy kikapnak. Illetve nem magától a vereség tényéről. Ha valaki, hát én vagyok az, aki akkor szereti a csapatait a legjobban, mikor azok hullámvölgyben vannak. Nem, attól félek, amit majd a nagyképű, Real-os divatmajmok (nyilván nem a tényleges madridistákra gondolok) fellengzősen hirdethetik, hogy mennyire fasza gyerekek is ők. Ők, akik a 4-0 után fülüket-farkukat behúzva, gyáván kussoltak. 

Szeretem az Atleticot. És bármi történjen is ma este a Bernabeuban, ugyanúgy szeretni fogom őket, ha nem jobban (jó, ha mondjuk bárki lerúgja Ikert, akkor azért lehet, hogy nem). Jó dolog Atletico szurkolónak lenni, de nem azért, mert mostanában sikeres a csapat. Simeone az, aki miatt jó dolog ennek a csapatnak szurkolni. Mert ez itt kérem szépen csapat. Öröm látni a mosolygó arcokat, és azt, ahogyan egymás sikereinek örülni tudnak. *zárójel* Hol látni ilyen Madrid másik felén...? Na, mindegy *zárójel bezár*

Szóval én lassan megyek, mert mindjárt kezdődik a meccs. Sok értelme nem volt ennek a bejegyzésnek, csak visszacibáltam magamat a földre. De azért bízok abban, hogy Marcelo eltiltása, Benzema, Bale és főleg Modric sérülése, a szokatlan felállás azért majd az Atleti malmára hajtja a vizet, és meg lesz az a továbbjutás - még akkor is, ha jó eséllyel a poklok pokla várja majd a csapatot a négy között.

Ennyi volt mára ez a bejegyzés, én búcsúzom,

AUPA Atleti!

A tiszteletről

Régen volt már az, amikor klubcsapat meccsét leültem megnézni, és úgy néztem végig, hogy a számat rágcsáltam, hogy remegtem az idegtől, hogy feszülten szisszentem fel a kihagyott helyzeteknél. Van az az érzés, amikor olyan, mintha szerelmes lennél, csak ezt nem egy ember iránt érzed, hanem tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, egy csapatnyi ember iránt. Amikor a szíved nagyobbat dobban, mikor meglátod, hogy kifutnak a pályára, amikor a játékosokkal együtt dobog a szíved, amikor az edzővel együtt tombolsz otthon a képernyő előtt. Amikor a szemed könnybe lábad, és közben az arcodon boldog mosoly ül, ha meghallod a csapat himnuszát. Kevés csapatnál érzem igazán ezt, klubcsapatnál talán ezt még soha nem is éreztem. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy a magyar, a spanyol és immár a német válogatott tétmérkőzései is ezt a hatást váltják ki belőlem.

De az Atletico most olyan szintű tiszteletemet és szimpátiámat kezdi kivívni, amihez társulnak a fent felsorolt tünetek. Eleinte dacból szurkoltam nekik, aztán azt vettem észre, hogy a dac eltűnt, és már elsősorban nem azért szurkolok nekik, hogy az ellenfélnek rossz legyen, hanem hogy nekik jó. És ez kicsit jó érzéssel tölt el, mert volt egy idő, amikor eltávolodtam a klubfocitól, és csak válogatott meccseket néztem. És most az Atletivel talán újra visszaszállok a nyeregbe.

Nagyon ritka az, amikor én meccs közben remegek az idegtől és a sírás kerülget. Na, ez pont egy ilyen meccs volt. Sokat beszéltem már nektek a magas – talán túl magas – igazságérzetemről, és pont ez az, ami nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek a tegnapi meccs mellett. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok jó szemmel nézni, és szótlanul tűrni. Dolgok, amik miatt üvölteni tudnék, ordítani, hisztizni, sírni, verekedni. Dolgok, amik miatt még rondábban beszélek, mint egyébként. Ilyen dolog a színészkedés – ennek majd szánok egy külön bejegyzést, ne aggódjatok –, a reklamálás – megkapja majd a saját posztját –, és természetesen ilyen a kivételezés, és az oly sokszor emlegetett kettős mércézés.

Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az a tizenegyes, amit az Atletico kapott, az kamu volt. Lehet, hogy az volt, sőt, valószínű, hogy az volt – bár egyébként, mivel a tizenhatoson belül ért véget a szabálytalanság, akár meg is lehetett adni. De azok után, hogy a Barca kamutizivel nyert a Nou Campban, és hogy Messi kiállítását elmismásolták (Videó itt – nem részletezném, de nyújtott láb, labdához köze nem volt, és kirívóan durva és sérülésveszélyes) nekem senki ne találja ki azt, hogy ez nem járt vissza. Nevetséges az, hogy bármelyik barcelonai játékos feldobja magát, elesik, MEGBOTLIK EGY KIBASZOTT FŰCSOMÓBAN, azt egyből le kell fújni, de hiába taposnak meg Atleti játékost, az szó nélkül mehet tovább. Hiába kezezett Alba, az mehet tovább. Hiába csak hempereg Alba a földön, az akkor is szabálytalan. Hiába dirreg-durrog a Barca játékosok nagy része, azért nem jár reklamálásért figyelmeztetés, és hiába van igaza a madridiaknak, ők lesznek meghurcolva.

Nem tisztem és nem felelősségem megítélni, hogy Gabi kiállítása jogos volt-e. Egyelőre nem tudni, pontosan miért történt, de mindenképpen úgy gondolom, hogy nincs ok okozat nélkül. Magyarán mondva, ha folyosói bunyóért lett kiállítva, egészen biztos vagyok benne, hogy Neymar vagy valamelyik nagyszerű cimbije provokálta ki. Elég érett és felnőtt ő ahhoz, hogy csak úgy brahiból ne kezdjen el verekedni. Ha pedig arról van szó, hogy a játékvezető szemére vetette Alba kezezését, akkor megint csak megértem Gabi indulatait, mert ugye ha azt megadják, nem 2-3 lett volna, hanem 3-2. És az is biztos, hogy csapatkapitányként neki feladata az, hogy megőrizze a higgadtságát és a józanságát, de ezzel egy időben az is, hogy kiálljon a csapatáért, a csapata érdekeiért. És bármelyik eset ment is végbe a kettő közül, ő mindkét esetben ezt tette – a csapata érdekeit védte. És ezzel kivívta a teljes tiszteletemet. 

Elítélem a verekedést a pályán, tudjátok, hogy így van. Nem ott van a helye, és idegen a játék szellemétől. Még akkor is, ha jogos. Viszont én kívánom, hogy ezt a Neymar gyereket valaki egyszer törölje úgy szájon kétszer, hogy a fal adja neki a másikat. Mert egyrészről, mint focista, mint játékos, tisztelem az ellenfelet. Tök mindegy, hogy ki az, de nem nézem le, hanem tisztelettel tekintek rá. Másrészt tisztelem a kort, és ha valaki majd tíz évvel idősebb és tapasztaltabb nálam, annak nem kezdek el pattogni, meg nagyzolós, flegma stílusban magyarázni. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok, mert adott esetben lehetek az angol királynő, Brazília frissen felfedezett focicsillaga, vagy épp egy kikötői dokkmunkás, ezek vonatkoznak rám is. Nemtől, kortól és társadalmi szinttől függetlenül a tisztelet az tisztelet és ezt valakinek meg kéne tanítania ennek a taknyosnak. 

Azt hiszem én nagyon tisztelem és becsülöm az Atletico Madridot. És őszintén, szívből kívánom, hogy sikerüljön idén nyerniük valamit. A bajnokság talán nem veszett ügy, és a BL-ben is lehet még keresnivalójuk. Szóval a helyzet úgy áll, hogy egy darabig még marad a forradalom a blogon, marad a lázadás a rendszer ellen, és marad ez a design. A madridi derbiig mindenképp. És hogy utána mi lesz? Nos, az majd elválik.

Egy korszak vége?

Akik egy kicsit is régebb óta olvassák a blogot, vagy ismernek engem, azok nyilván kisebb szívrohamot kapva konstatálják a designt. Nem is annyira a design mibenlétét, inkább azt, akik helyet kaptak rajta, és amilyen arculatot az oldal felvett. Nem kell aggódni, valószínűleg nem lesz rendszer abból, hogy egy focicsapatnak rendelem alá az oldalt, mert ez még mindig nem focis blog - vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem csak focis blog. Viszont történt a napokban, hetekben néhány dolog, amelynek végkifejletét láthatjátok itt a blogon.

Amióta világ a világ, és én szeretem a focit, azóta Barca szurkoló vagyok. Ezt mindenki, aki egy kicsit is ismer, tudja. Szerettem őket akkor, mikor Bajnokok ligáját és Spanyol Bajnokságot nyertek, és szerettem őket akkor is, amikor a Bayern 7-0-ás összesítéssel ejtette ki a csapatot. Szerettem - és szeretem mind a mai napig - Pep Guardiolát, és rajongásig imádom Puyolt, a Barcelona Kapitányát (szándékosan nagybetűvel írva). 

De a szeretetemnek mindig vannak határai és korlátai. Ez nem csak a Barcelonára igaz, nem csak focicsapatokra, hanem bármilyen sportra, vagy az élet bármely területére. Túl nagy az igazságérzetem ahhoz, hogy egy bizonyos határon túl ugyanúgy tekintsek emberekre, sportolókra, és igen, komplett sportcsapatokra.

Annak idején rengeteg olyan dolog volt, amit szerettem a Barcában. A klubban, a csapatban, a játékosokban, edzőkben. A legfontosabb mindközül talán az volt, hogy a Barca nem állt be soha abba a sorba, ami az Európai topcsapatokat jellemezte, mégpedig hogy sztárjátékost vesznek sztárjátékos után. Ez igaz is volt egészen a tavaly nyári átigazolási szezonig. Nem, nem tömegesen, nyilván nem. De a Rakitic-Suarez duó, kiegészítve az egy évvel korábbi Neymar igazolással bizony azt mutatja, hogy a Barcelona is szívesebben nyúl a más csapatok által elkészített, felnevelt játékosokhoz, mint a saját utánpótlásához - pedig szó sincs arról, hogy ne lenne nekik. 

Szerettem a Barca játékát és a mai napig csodálattal nézek fel Xavira és Iniestára, és a "nagy öregek" közül Puyolra, Ronaldinhora az összes ikonra, és mindenkire, aki valaha megfordult a csapatban. Mindig kiálltam azok mellett a játékosok mellett, akik megérdemelték, hogy kiálljak értük - ez tulajdonképpen a mai napig így van. Én voltam a leghangosabb, amikor meg kellett védeni a csapatot az olyan vádaktól, hogy a bíró miatt nyertek, és hogy színészcsapat lennének. Nem értettem velük egyet, és arra az időre vonatkoztatva, mind a mai napig tartom ezt a véleményemet. AZ a Barcelona, Pep Barcája abban az időben Európa és a világ legjobb csapata volt, ez vitathatatlan, akárcsak az, hogy Pedro és Busquets már akkor is kurválkodtak a pályán és nyakra-faszra dobálták magukat. Ehhez aztán - poszttársához hasonlóan - lelkesen csatlakozott Mascherano is, és tulajdonképpen Messi is, aki a motiválatlan játékát azzal próbálta palástolni, hogy nevetséges módon rájátszott az őt ért sérelmekre - amiket egyébként egy másodpercig sem vitatok, hogy voltak jószerivel. 

Most pedig ott tartunk, hogy a Barcelona - EZ, amit tegnap láttam - pontosan megfelel annak, aminek leírták - egy színészcsapat, aki motiválatlan, ötlettelen, és bíró nélkül képtelen nyerni. Van kivétel, hogyne lenne! Iniestát és Xavit az életben soha nem akarnám bántani, és egyelőre ter Stegent és Bartrát sem. 

Nem kívánok szót vesztegetni arra, hogy mennyire alacsony színvonalú a spanyol bajnokságban a játékvezetés, és Gonzalez Gonzalezről sem akarok beszélni - pedig ha valaki, hát ő megérne egy misét. Tankönyvi példa arra, hogy hogyan ne vezessünk nagy presztízsű meccset. Arról viszont igenis akarok beszélni, hogy mennyire nevetséges, szánalmas és kicsinyes, focistához nem méltó dolog az, hogy Suarez úgy dob egy hasast, hogy senki hozzá sem ért, és még ő magyaráz, és pofázik a játékvezetőnek. Vagy, hogy szintén Suarez folyton esik, és mindig magyaráz - az már részletkérdés, hogy a társaknak, az ellenfélnek vagy a sporinak. Vagy az is ugyanilyen vicces, hogy Busquets már akkor készül eljátszani a bántalmazott focistát, amikor még el se rúgták a szabadot. Görnyed össze, heveredik a földre, hátha befújja a drága jó játékvezető sporttárs a büntetőt. Az istenadta meg miért is ne fújná be?

Szánalmas az is, hogy a reklamálás, a hiszti meg idegbetegség az megy, de egy szervezetten védekező csapattal már nem tudnak mit kezdeni. Olyankor elgurul a gyógyszer és mindenkiből előjön szocializálatlan vadember. És szánalmas az is, hogy Messi egy figyelmeztetést sem kapott azért a talpalásáért, ami tulajdonképpen pirosat ért volna. Mert durva volt, mert alattomos volt, mert elkésett, és még ha nem is okozott sérülést - a szándékot is büntetni kell, neki pedig feltett szándéka volt lerúgni Mirandát. És szánalmas az is, hogy a tizenegyes nélkül nem lőtt volna gólt a Barca. Ez a Barca nem. Ennek az Atleticónak nem.

És ha már az Atletico. Már tavaly a BL-döntőnél mondtam, hogy szimpatikus csapat az Atleti, ennek a bejegyzésnek az elején pedig mondta, hogy túl nagy az igazságérzetem, illetve egy korábbi bejegyzésemben, hogy nem bírom a kettős mércézést. Na, akkor ezeket tegyük össze.

Rühellem azt, hogy Barca játékos csinálhat akármilyen alattomos szabálytalanságot, az el van nézve neki, mert ő szentéletű. A lófaszt szentéletű! Ha szabálytalan, szabálytalan, be kell fújni, lapot kell adni, és el kell fogadni. Pont. Mindenki jön a hülyeségével, hogy az Atleti egy favágó banda, jellegtelen, ötlettelen bunkerfocival, és durva szabálytalanságokkal. Csak a miheztartás végett, tegnap 9-7 volt a szabálytalanságok aránya - a Barcelona javára. És mellesleg se nem ötlettelen, se nem jellegtelen, se nem durva vagy szabálytalan és végképp nem bunkerfoci. Itt arról van szó, ami a foci költségvetési oldalán áll. Hogy az Atleti negyedannyi pénzből gazdálkodik, mint a Real vagy a Barca, és ha nincsen egy kezdőcsapatnyi, meg egy hosszú padnyi technikás, kiemelkedő képességű játékosod, akkor nincs meg a lehetőséged arra, hogy mindig szépen focizz. Vannak viszont jó képességű, remek erőnlétű játékosok, akik bírják szusszal és felfogják, hogy nem lehet mindig szépen nyerni. De egyébként még csak azt sem lehet mondani, hogy az Atleti csúnya focit játszana, mert ez sem igaz. Néha célfociznak, és ha nyakukon a kötél, akkor rúgják a labdát amerre éppen állnak, de nem ez a jellemző.

„Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal.”

Esterházy Péter

Szervezett védekezés, ami gyakran határozott, de nem durva. Pontos, kreatív és villámgyors kontrák. És egy együttműködő csapat. Ez az Atletico Madrid, és ez az, ami nagyon szimpatikussá teszi nekem őket. A BL-döntőn mondta a kommentátorom, hogy az Atleti a futballklubok Robin Hoodja. Kicsit variáljuk ezt meg! Ha ez igaz - már pedig tekintsük annak - akkor tulajdonképpen Simeone maga Robin Hood, a csapata a Vidám Fiúk, a Vincente Calderon pedig a Sherwoodi erdő. 

Nem mondom, hogy utálom a Barcát, mert nem így van. Nem tudnám utálni azt, amit a klub képvisel, a klub múltját, történetét, és mindazt, amit ennek – annak, a Pep és Puyol félének – a csapatnak köszönhetek. De ezt a csapatot – ezt a mostani, motiválatlan, színészkedőt –, és azt, ahova a csapatot pozícionálják, illetve a csapat pozícionálja magát, igenis utálom. És nem lesz rend és béke Barcelonában, ameddig Messi ott van. Szóval hogy mikor leszek megint elvakult Barca-rajongó? Kérdezettek meg akkor, ha Messi eligazolt. Onnantól az se érdekel, ha kiesünk a másodosztályba, de megint csapata lenne a Barcának, nem csak egy kiskirály rémuralma alatt élő sztárfocisták gyülekezete. És ameddig ez nem történik meg, legyen jelmondatom az, hogy:

aupa Atleti

Aranylabda, 2014

Idén is megrendezték a futballvilág legrangosabbnak kikiáltott díjátadó gáláját Zürichben, hogy kiosszák a labdarúgás világában tevékenykedő, kiemelkedő jelentőségű személyeket illető elismeréseket. Természetesen megint rengeteg gondolatom, és mondanivalóm van az egész gálával, díjátadóval kapcsolatban (egészen pontosan öt és fél oldalnyi). Magával a díjjal, a díjazással, a díj csökkenő presztízsével kapcsolatban. Ismételten támadtak gondolataim arról, hogy mennyire rút dolga van a kapusoknak – és ezt ezúttal papírra, illetve képernyőre – is vetem. Rengeteg díjazottat találtam vitathatónak, így a bejegyzés végén megmutatom nektek az év álomcsapatát, az év legjobb férfi játékosát, és az év legjobb edzőjét a férfiak mezőnyéből – az én véleményem szerint. Lássunk hát hozzá a munkához!

The Best came back ♥

"Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál!"

Hát ez a Barcelona azt tette. Küzdött, bízott, hitt, és végül győzött. Nem, nem győzött, diadalmaskodott. Onnan állt fel, ahonnan szinte senki nem gondolta, hogy képes lesz rá. Gigászi csatában nyertek, teljes mértékig megérdemelten. Azt, hogy itt bizony egy másik Barcáról van szó, öt perc után tudtam. Nem Messi gólja miatt. A játék képének okából. A sok, gyors passzos, támadó foci szemet gyönyörködtető, és szívet melengető látvány volt. Mert ez az a Barcelona. Az a bizonyos. Az, amelyikbe én minden az elsőtől az utolsó játékosig szerelmes vagyok. Az, akit méltán neveznek a világ legjobb csapatának. Az, akit már nagyon régen nem láttam. A Barcelona feltámadt, ez kétségtelen tény. Mert ott csillogott a győzni akarás minden szempárban, minden eladott labdának utánamentek, és ami a legfontosabb, hogy egy pillanatig sem érdekelte őket az, hogy kétgólos hátrányban vannak. Igaza volt - talán Allegri mondta a meccs előtt - hogy 0-0-ról indult a találkozó. Valóban.

"Nekünk holnap 90000 olyan szurkolóra van szükségünk, aki hisz bennünk. Aki úgy gondolja, hogy nem fogunk továbbjutni, az inkább adja oda másnak a bérletét."

/Piqué/

Megkapták. A Camp Nou mindig híres volt a hangulatáról, de rég volt ilyen hangos a stadion. Egy árva lélek nem volt - a néhány Milan szurkolón kívül - akinek ne a csapattal együtt dobott volna a szíve. Csodálatos volt látni, ahogy az első gólt még csak kicsit ünnepelte a csapat, és mentek tovább, minden egyes pályát elhagyó labdáét egyből újra játékba hoztak, nem szaroztak a rögzített helyzetekkel. Mert pontosan tudták, mi a tét. Nem feltétlen a továbbjutás. Persze, nyilván az is. De katalán közönség előtt kiesni, lélektelen játékkal nem lehet. Teljes erőbedobásúval is csak ritkán. Ez íratlan szabály. És hajtottak, a perc minden percében hajtottak.

Nem mondom, a szerencse is velünk volt, amikor Niang lövése kipattant a kapufáról, és hálát adok az égnek, hogy nem bárki más volt ott a Milanból, mert akkor egészen biztosan nem itt tartanék - valószínűleg a kedvezőtlen eredménytől magam alá zuhanva zokognék a párnámban. De emellett az is vitathatatlan, hogy a Barca megérdemelten nyert. És talán korai lenne kijelenteni, de talán visszatértek. Talán elindultak fölfele a gödörből kivezető úton.

És ami az én szívemet legjobban melengeti, az Villa. Nem játszott jól, eszembe sem jutna azt mondani, hogy jól játszott, mert nem így van. Észrevehetetlen volt a meccs nagy részén, többnyire rosszul helyezkedett, már ha helyezkedett. De Villa befejezőcsatár, olyan mint Gomez, akinek többnyire az a dolga, hogy jókor legyen jó helyen, és a támadással felvéve a ritmust, egy kényszerítő után bemozogva, egy átvétellel - vagy átvétel nélkül - a kapuba pofozza a labdát. Hogy fejel, felsőtesttel, vagy lábbal, az a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. És Villa jó helyen volt, és gólt szerzett, amiben valószínűleg Xavinak több érdeme volt, mint neki, de én ettől függetlenül megkönnyeztem. Mert az az öröm, amit ő mutatott nem lehetett hamis. Az a megkönnyebbülés, ami az arcán volt, valós volt. Mert ő is érzi, hogy valami nincs rendjén, és bárhogy próbál ellene tenni, nem sikerül neki. De most talán, ez egy kicsike szelet süti neki, egy apró bíztatás, hogy megéri küzdeni. 

Szóval én csak annyit akarok zárásképp - mert bár nagyon sok mindenről tudnék még írni, Kassairól is, hogy nagyon jó döntéseket hozott, és okosan vezette a meccset - de nem írok, egyrészt mert késő van, másrészt, mert a meccset megvitatni nem az én dolgom, a Barcát tovább éltetni meg nem akarom - pedig tudnám.

Szóval a végére tényleg csak annyit, hogy

¡Muchas gracias a todos

és hogy

Visca el Barca! Visca Catalunya!

El classicó...

Akartam írni a lovacskázásról szombaton, még mielőtt elindulok haza, de nem lett belőle semmi, mert sietnem kellett, úgyhogy az lett a következő terv, hogy majd ha hazaértem, de ez is elúszott, mert akkor meg Classicó volt. És ez olyan mértékig megrázott, hogy szombat este és egész tegnap nem vettem klaviatúrát a kezembe, mert tudtam, bármit írnék, meglátszana rajta. De hogy miért is?

Hihetetlenül, elképesztően dühös vagyok. Több okból is, és egyik sem az, hogy kikaptunk. Mert ez előfordul, megesik még a legjobbakkal is. De van pár dolog, amit képtelen vagyok elfogadni a pályán. Ezek egyike a reklamálás. Tök mindegy, hogy ki csinálja, undorító és teljességgel felesleges -még akkor is, ha jogos, mert nem változtat semmin, mivel a bíró vissza nem vonja az ítéletet, tehát nincsen semmi értelme. Nada.

De hogy is volt a meccs? Villa kezdett, ez volt az első és gyakorlatilag egyetlen pozitívum a meccsen. Ha hívő lennék, most azt írnám, hogy istenemre esküszöm, mivel nem vagyok, ezt nem tehetem, de komolyan mondom, én ilyen passzívan játszani a Barcát évek óta nem láttam. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ezt a Barcelonát soha ilyen pocsékul nem láttam játszani. Hogy konkrétan mi volt a problémám azt is meg tudom mondani - természetesen. Egyrészt, a hajamat akartam kitépni szálanként, amikor azt láttam, hogy Iniesta és Messi a felezővonaltól tíz méterre állnak (ÁLLNAK!) és passzolgatnak. Minimum tizenöt labdaátadás egymás között, anélkül, hogy egy centit is odébb mennének. És ami a baj, hogy pontosan tudom, mire ment ki a játék. Teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy az volt a céljuk, hogy a Real védelmet felhergeljék, hogy nekik menjek, és kiállítsanak valakit. És ez... nem csak hogy a játék szellemétől idegen, de ugyanakkor valamilyen szinten aljas is. Könyörgöm, ne erre játszunk már!

A következő negatívum szintén Iniesta nevéhez fűződik. Mondhatni a szombati játékával egy bálványt, egy ikont döntött össze. Azt mondják - és mondtam illetve gondoltam én is - hogy nagyon nagy, komplex irányító játékos. Amennyiben ez így van - márpedig tételezzük fel, hogy így van - hogyan fordulhatott elő az, hogy tíz esetből kilencszer (KILENCSZER!) ahelyett, hogy a szélen üresen felfutó Albának vagy Villának passzolt volna, beadta Messinek, akin négyen álltak? Hogyan lehetséges ilyen? És főleg miért? Az egy dolog, hogy az egy alkalommal, mikor Villa kikapta, akkor rossz beadás következett, vagy nem voltpontos a váltás Albával. De esélyt sem adott neki arra, hogy próbálkozzon, és ez mérhetetlenül felháborított.

Csak hogy megszakítsam a Barcát sújtó negatívumokat... Meglepő és érdekes tény, hogy a sárga lapok onnan kezdtek el hullani, mikor CR beállt. Nem mutogatok, vagy mondok semmit, de mindenképp érdekes. Az pedig főleg, hogy mikor a beállta után, talán az első helyzete (?) volt, akkor Piqué tisztán, szabályosan szerelte, és sárgát kapott érte, mert CR elesett. Holott labdát ért, lábat nem, de mindegy, nem megyek bele. Ezt ítélte a spori, ez van.

Furcsa, hogy mennyivel másabb szemmel nézem a focit, amióta én is játszom. Mármint eddig azt néztem, hogy hol a labda, most már azt figyelem, hogy a labdásnak hova kéne passzolni, és ki hogy mozog labda nélkül. Mert ez a kulcs, a labda nélküli mozgás. Szégyen, de egyetlen olyan támadása volt a Barcának, amiről elmondható, hogy ráillik a klasszikus sokpasszos játék. Egyetlen egy. Ez egy bizonyos pontig elborzasztó, viszont ugyanakkor ezzel egy időben a Real érdeme. Én tényleg nem szeretem a Madridot, de mindettől függetlenül le kell szögezni azt, hogy jól játszottak, sokkal jobban, mint a Barca. És még úgy is, hogy állítólag sok a vita a csapaton belül, állítom, hogy nagyobb volt a csapategység, mint a katalánoknál. És úgy gondolom, hogy mindez Ramos személyének tudható be. Mert szóljon akárhogyan is a közvélemény róla, be kell ismerni, és fejet kell hajtani a tény előtt, hogy Ramos pöpec kis focista, ráadásul hallgatnak rá Madridban. 

És akkor, csak hogy érezzük a tudatosságot, és az ésszerűen átgondoltságot a bejegyzésemben, itt jönnék Valdes-zel. Illetve nem is konkrétan vele, mint kapussal, hanem a Barcelona csapatkapitányával. Ez még mindig Puyol, viszont Puyol az állandó sérüléseivel lássuk be, ezt nem tudja hatékonyan ellátni. Valdés szombaton is megmutatta, hogy a temperamentuma miatt alkalmatlan a kapitányi címre. Tartok attól, hogy kicsit az a helyzet Barcelonában, hogy értetlenül állnak dolgok előtt, nem dolgozzák fel azt, hogy Puyol helyére kellene valaki, ahogy talán azt sem, hogy Pep elment, és nem jön vissza. És tudjátok mit gondolok? Hogy Pep ezért ment el, mert érezte, hogy ez fog jönni, egy kegyetlen mértékű mélyrepülés a csapatnak. Mert kiismerték a taktikát, megtalálták rá az ellenszert, és ez innentől kezdve nem tud működni. Ezzel pedig valamilyen szinten a csapatot is segítette, hiszen lehet arra fogni, hogy az edző hiánya miatt van ez az egész gödör. De azt gondolom, hogy Guardiolával sem tartanánk sokkal előrébb. 

De az viszont tény, hogy Pep idejében fegyelmezettebb volt a csapat. Nem volt olyan, hogy Iniesta bepofáz a játékvezetőnek egy sárgáért cserében (igen, ez sem segített azon, hogy mentse magát a szombati produkciójától), nem volt olyan, hogy tizenegy gránátvörös-kék mezes rohanta volna meg a játékvezetőt. Nem volt olyan, hogy Valdést úgy kellett lefogni, hogy ne verje agyon a játékvezetőt. Mellesleg ez szerintem kritikán aluli volt. És ez miatt képmutatásnak érzem az olyan képeket, amik arról szólnak, hogy ha a Barca nyer, akkor a Real nekik megy, míg fordított esetben a Barca gratulál nekik. Hiszen itt az ellenpélda. Még ha igaza volt is Valdésnek. Bár nem volt, vagyis... Az amit ők reklamáltak, hogy tizenegyes, nem volt olyan tisztán büntető, játékveztő-fggő, hogy megadják-e vagy sem. Angliában az ilyenért körberöhögik az embert.

És mikor ezzel kapcsoaltban olvastam a visszhangokat azt hittem, megüt a guta. A sajtóra nem térnék ki (főleg azért, mert a katalán és madridi sajtó szavára ilyenkor nem érdemes adni, maximum szórakozásból szabad elolvasni, különben csak felhúzza magát az ember). Viszont a különféle rajongói fórumokat olvasva, azt hittem, az agyam eldobom. Hogy a bíró a Realnak fújt? Hogy a meg nem adott büntető miatt kaptunk ki? Nem, nem gondolnám. Azért kaptunk ki, mert nem játszottunk jól.Sőt, vegyük le a végéről a jelzőt. Azért kaptunk ki, mert nem játszottunk. Az, amit szombaton műveltek, egy cseppet sem volt több, vagy jobb a Chelsea antifocijánál. Csak itt az a lényeg, hogy szerezzünk labdát, passzolgassunk hátul, és az elvesztett meccs után takarózzunk azzal, hogy 71%-ban birtokoltuk a labdát. De nézzük meg a számokat. 71%-os labdabirtoklás mellett KETTŐ kapura lövés van a Barca neve mellett, míg a Realnak 29%-kal van 6. És egyel több gólja, mint nekünk. Meg egyébként is, ez kicsit kellemetlen, hogy már ahhoz is büntető kel la Barcának, hogy ikszre mentsenek egy meccset. Ha minden helyzetük a kapufáról jött volna le, ha tizenöt kapura lövésből mind mellé ment volna, akkor azt mondanám, hogy a francba, pedig megérdemelték volna. De így, kicsit azt hiszem örültem is. Tudom, milyen aberrált szurkoló örül a csapata vereségének... Olyan, aki képes észrevenni a hibákat, és látja, mi nem működik a csapatnál. És szerené visszanézni a boldog perceket.

Csalódott vagyok, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De megérdemelten nyert a Real, ezt legyen bármilyen elvakult is az ember be kell látnia. És tudom, hogy ez a Barca is képes lenne arra, amire egy éve. Hogy földön csúszva menni az eredmény után, hátrányból egyenlíteni kétszer, végigküzdeni kilencven percet. De néha kicsit olyan érzésem van, hogy ők már nem akarnak küzdeni. Mert derogál nekik az, hogy nem hull az ölükbe minden, hiszen, hé, mindent megnyertek már. Vannak persze kivételek, akik tényleg ott vannak a meccsen és próbálnak tenni valamit, de... Ráadásul hatásos edzői utasítás nélkül vajmi keveset lehet tenni.

Tehát csalódtam, nagyot csalódtam, de azért bízok. Bízok abban, hogy fogok még olyan Barcát látni, mint amilyen ez volt egy-két-három éve. Mert ez, már nem az a Barca, ezt sajnos be kell látni. Zárásként csak pár számot írnék.

- 2013.03.02, szombat; Santiago Bernabeú; Madrid; Real Madrid - Barcelona 2-1