Sokszor
és sokféleképpen beszéltem, írtam már a magyar fociról. Több oldalról
körbejártam már a témát, vizsgáltam a játékosok technikai képzettségét, az
egész magyar futball-miliőt, mint "természetes közeget", most mégis
ettől egy homlokegyenest eltérő irányvonalon szeretnék elindulni.
Mi van akkor, ha valakit kiveszünk a
magyar labdarúgást általánosan övező korrupcióból, ha egészen fiatal korában
eltávolítjuk az itthoni pénzmosodától, ha alle globale kivesszük őt a magyar
fociból? Ha belepottyantjuk egy teljesen más közegbe, egy profi légkörbe, ahol
a labdarúgásnak színvonala is van, és ahol nem az a mozgatórugó, hogy minél
szarabb fociból minél nagyobb pénzt kaszáljunk.
Ebben
a mai bejegyzésemben a Dárdai-siker kulcsát próbálom megkeresni. Megkísérelem felgöngyölíteni,
hogy hogyan lopta be magát Pali – a mi
Palink – majd az összes magyar szívébe, függetlenül attól, hogy szereti-e a
focit – a magyar focit – vagy sem.
Ki is ez a
Dárdai Pál?
Azt
hiszem, erre a kérdésre a megfelelő válasz, hogy az egyetlen hiteles figura,
aki az elmúlt lassan 30 évben a magyar futball körül ténykedett. Hogy miért? Nos, a válasz talán tényleg
annyira egyszerű, ahogyan azt a bevezetőben írtam – azért, mert eltávolodott a
magyar focitól. 21 évesen a BVSC-től átigazolt a Herthához, és Pali karrierje
innentől kezdve meredeken megindult felfelé.
Csak
néhány „jelentéktelen” számadat róla és a berlini csapatról. Dárdai 372 meccsen
játszott Hertha mezben, összesen 286 Bundesliga találkozón, ezzel klubrekorder
a berlini alakulatnál. 14 évig focizott a klub kötelékében, majd karrierje
befejezése után ifjúsági edző lett Berlinben. 61-szeres magyar válogatott, ez
alatt az idő alatt, 2006-ban hét mérkőzés erejéig csapatkapitány is volt.
Azóta ősszel
felkérték őt a válogatott ideiglenes igazgatására, majd ezt később
véglegesítették, és később kinevezték a kieső helyen álló Hertha BSC vezetőedzőjévé
a szezon végéig. A Hertha azóta 13. helyre tornászta fel magát a 18 csapatos
Bundesligában.
Dárdai, a vezér
Dárdai
Pál egy rém egyenes figura, aki kertelés nélkül beszél mindenről. És amikor azt
mondom mindenről, azt tényleg komolyan is gondolom. Hosszú évek óta (2009
őszétől fogva követem a magyar labdarúgást, ez bárhogy számolom, már több mint
öt éve van így) ő az első olyan szövetségi kapitány, aki nem bújik ki a
felelősség alól. Aki nem kertel, mert nincs takargatnivalója. Úgy áll ki az
újságírók elé, hogy kérdezzenek tőle bármit, arra válaszol – amennyiben a
kérdés maga rendelkezik egy hangyányi értelemmel. Ezt zseniálisan példázza
egyébként a görög meccs
utáni sajtótájékoztató, mindenkinek ajánlom figyelmébe, mert higgyétek el,
megéri.
Pali
értelmes fickó. Ha a csapat rosszul játszik, akkor ezt képes belátni, és nem
keres kifogásokat. Nem magyarázkodik,
hanem felszegett fejjel kijelenti, hogy igen, ez most nem úgy ment, ahogy
elképzelték. Bízik és hisz a
játékosaiban, azokban a játékosokban, akiket ő maga választott. Egy-egy rossz
meccs után nem rak ki senkit a csapatból, és nem hív meccsenként új keretet.
Süt
róla az eltökéltség és az, hogy nem muszájból csinálja, hanem mert minden
porcikája ebben él. Nem mentegetőzik,
nem alibizik. Pali mentalitása ragadós, mert amióta ő van a válogatott
élén, azóta a játékosok felfogása, hozzáállása is láthatóan megváltozott. Kicsivel
több, mint öt éve nézem a válogatott meccseket, és nekem éveken keresztül
nagyon bántotta a szememet, hogy a felfuvalkodott focisták rezzenéstelen
arccal, némán hallgatják a Himnuszt meccs előtt. Mind. A keret azóta sokban nem
változott, de Dárdai óta a csapat jelentős része büszkén, felszegett fejjel, palisan, hangosan énekli a meccsek előtt
a himnuszunkat. Persze, nyilván konkrétan erre
az edzőnek nincsen kihatása, de egyértelműen a Dárdai-effektus jeleként
értelmezem. Persze renitens Ádámunk nyilván nem, mert neki ez derogál, illetve
szégyenteljes módon az a Király Gábor sem, akit a magyar fociban tevékenykedő
összes gazember (még Pali is, pedig ő távol áll a gazembertől) százszoros
válogatottá akar tenni – teszem hozzá egyébként, teljesen érdemtelenül.
Dárdai
jó hatással van ezekre a fiúkra, mert… Én sokáig nem annyira kedveltem
Dzsudzsákot. Szentül hittem ugyanis, hogy ő a magyar foci agyonhype-olt
szupersztárja, akiből világklasszist akarnak csinálni, pedig nem az. Nem
szerettem a balhéi, a barátnője miatt, és mert többet volt a bulvár címlapján,
mint tényleges sportnapilapén. De azóta változás állt be, és talán ez is Dárdai
Pál hatása – vagy csak Dzsudzsi felnőtt a szerepéhez. Mindenesetre Pali óta már
Balázs is értelmesen nyilatkozik, nem fél a sajtós kollégák előtt elismerni az
esetleges rossz teljesítményt, de ugyanakkor kiáll a csapatért a pályán és azon
kívül is. És nem mellékesen azt látom, amit évek óta nagyon szeretnék, hogy ő
és még jó páran (Szalai Ádám természetesen
nem) kifutja a tüdejét a meccsen. Pali és Balázs egy remek párost alkotnak, és
örömmel, szívesen hallgatom őket a sajtótájékoztatókon, mert tudnak beszélni. Őszintén. Szókimondón. Értelmesen. Folyékonyan.
A technikai
szakember
Avagy mitől lehet a Dárdai-csapat
sikeres? Palinak
többek között az a nagyszerű tulajdonsága is megvan, hogy képes felismerni a
csapata erősségeit és gyengeségeit, és ehhez igazítja a hadrendet. Pontosan
tudja, hogy a magyar válogatott – ez a
magyar válogatott, ilyen képességű labdarúgókkal – az életben soha nem fog
olyan szép focit játszani, mint teszem azt a spanyol, vagy épp a német
válogatottak. Tudja, hogy kár is erőltetni a labdatartást, és nincs olyan
célkitűzése, hogy akkor majd 70%-os labdabirtoklással ráerőszakoljuk az
akaratunkat az ellenfélre, mert ez – sajnos vagy nem sajnos – még nem ez a
szint. Felismeri ugyanakkor azt, hogy egy védekezésre fektetett
játékrendszerrel, és a masszív védelemből kiépített kontrákkal igenis lehet
keresnivalónk. Hogy kár erőltetni a sokpasszos, sok cseles játékot, mert a
focistáink java belegabalyodna, de felismeri, hogy pontrúgásokból a jól lövő
(és ilyenből hála az égnek van egy pár, Dzsudzsák, Tőzsér, Stieber…), és jól
fejelő játékosokkal bizony-bizony elérhetünk szinte bármit.
Ebben
rejlik Pali zsenialitása, hogy a csapathoz igazítja a hadrendet, és nem az
abszurd elképzeléseit próbálja ráerőltetni egy olyan csapatra, aki
nyilvánvalóan nem képes végrehajtani a feladatot. Mert az senkinek nem jó. A
játékosoknak kudarc, mert az Istennek nem fog sikerülni, a nézőknek meg gyötrelem,
mert azt látják, hogy a csapat unottan, szétesve szenved a pályán. Dárdai
rendszerét viszont láthatóan élvezettel játsszák mindannyian.
És nem
azt mondom, hogy a legfelemelőbb nézni, vagy hogy pont annyira látványos, mint
egy VB meccs a németek, a brazilok, a spanyolok vagy a hollandok
főszereplésével, mert nyilván nem igaz. A
magyar válogatott nem játszik szép focit, ez egy tény. De tény ugyanakkor
az is, hogy számomra nincsen szebb gól Dzsudzsák románoknak lőtt 25 méteres
bombájánál, és nincs nagyobb megkönnyebbülés, Szalai feröeri fejesénél, és
nincs bosszantóbb dolog, mint Nikolics kihagyott helyzetei, és nincs játékos,
akinek a látványos semmittevése jobban zavar, mint Szalai Ádámé.
Kicsit
sárga, kicsit savanyú, de a miénk
Sok
rosszat el lehet mondani a focinkról, amiket nyilván nem fogok itt elmondani,
mert mindenki tisztában van vele. A magyar foci olyan, amilyen. Ezt mondhatni
egy veleszületett adottsága az elmúlt 30 évnek. De a játékosok és a közönség hozzáállás igenis formálható. És
azáltal, hogy Dárdai helyre tette a csapat világképét, hirtelen nagyot fordult
a világ a szurkolókkal is. Azok, akik szeptemberben még minden irányból
támadták az összeomlani készülő válogatottat, azok most már szinte teljes
mellszélességgel állnak mögöttük.
Erre a
válogatottra igaz minden, amivel az elmúlt évek csapatait akarták lenyomni a
torkunkon. Szerethető csapat, mert
tényleg az. Én soha annyira nem szerettem még ezt a csapatot, mint Bukarestben.
Soha annyira nem tettek boldoggá földön kúszással focisták, mint ezek a srácok.
„Harapós” is a csapat, mert nem
félnek csúnyán focizni, és ez egyébként egy nagy előny. Úgy értem, hogy
bizonyos szinten a szép foci túl van értékelve. Nem nagyon akarok ebbe
belemenni, de a világ legidegesítőbb dolga, amikor ahelyett, hogy beadná
középre, inkább még huszonhatot cselez, aztán belelövi a védőbe. Ez egy harcos válogatott, akik olyan
küzdést mutattak a románok ellen, amit nem láttam a hollandiai 5-3 óta (nálam
az a meccs volt az etalon, Romániáig).
Végszó
A
görögök elleni meccs után már megpróbálták kikezdeni az újságírók Dárdait, aki
kőkeményen nem hagyta magát. Az az újságíró, aki egy értelmes kérdést nem tud
megfogalmazni, ne akarjon szakmai tanácsot adni valakinek, akit Németország
fővárosa kompletten bálványoz. És ugyanez igaz a magyar edzői társadalomra is.
Komolyan valaki olyan akarja Dárdainak megmondani, hogy mit és hogyan kellene
csinálnia, aki nem hogy külföldön nem edzősködött, de majdhogynem NB I-es
csapatot is csak hírből ismer? Ugye, kedves Bognár György. Fröcsögnek itt, hogy
nincsen pro licensze, aztán érdekes módon mégis előrébb tart, mint a sok pro
lincenszes magyar szakedző… Ugyan már…
Dárdai
Pál nagyon-nagyon jó úton halad, és még ha nem is jutunk ki sehova, én akkor is
mosolyogva, boldogan fogok visszagondolni erre az időszakra – a kezdeti idegbaj
után – mert hosszú idő után először tényleg nagyon szeretem ezt a csapatot. És mondjon bárki bármit, jobb és felemelőbb
érzés nincs annál, mikor az ember a saját nemzeti tizenegyéért szoríthat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése