Dolgok, amiket nagyon szeretek a fociban....

Sziasztok!

Megint focis téma, de talán már meg sem lepődtök ezen, csak elnéző mosollyal konstatáljátok, hogy képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Azt már tudjátok, hogy nagy az igazságérzetem, és valamilyen szinten ez a bejegyzés is ezzel lesz összefüggésben. Azt is tudjátok, hogy utálom a megkülönböztetést, a diszkriminációt legyen az pozitív vagy negatív. És hogy ki nem állhatom a csalást, és a tisztességtelenséget. Sajnálatos módon pedig többnyire ezek jellemzik modern korunk labdarúgását, de szerencsére vannak kivételek.

Ezekből a kivételekből mutatnék néhány válogatást nektek, amiktől összefacsarodott a szívem kissé. Nem is feltétlenül a mezodaadogatásokról beszélek, bár az is kétségkívül rendes dolog, hanem arról, amikor egy teljes csapat lázad fel bírói döntés ellen, a fair play szent szellemében. És ez dicséretes dolog, tisztelendő, és piszkosul hiányolom a fociból. Mert persze, a győzelem a fontos, és idegen a játék szellemiségétől az, hogy inkább játsszunk szépen és kapjunk ki, minthogy csúnya játékkal nyerjünk, de... Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy játék. Egy játék, amit milliók imádnak világszerte, olykor-olykor olyan hévvel, vehemenciával és odaadással, mint semmi mást a világon, de ez akkor is csak játék. A világ leggyönyörűbb és legtöbbek által szeretett játéka. Aminek a játék szeretetéről, a másik csapat tiszteletéről, és a foci szellemiségének a tiszteletben tartásáról kéne szólnia, nem a pénzről, nem a trófeákról, a díjakról, nem az átigazolási rekordokról, vagy egyáltalán bármilyen rekordokról. A játék nyújtotta puszta élvezet kellene, hogy a középpontban legyen. Túl sokat várok el, igaz?

De itt, ebben a néhány videóban az látható, amilyennek a focinak szerintem lennie kéne. Önzetlen játékosok, óriási emberek, óriási sportemberek. A szó minden értelmében véve csapatok. Focisták. Játszani imádó örök gyerekek. Ronaldinho... Félelmetes, hogy azt az embert mennyien szeretik, mennyien tisztelik, mennyien néznek fel rá, teszem hozzá, jogosan. Soha nem lehet őt látni a fülig érő vigyora nélkül, egy zseni a pályán, és soha nem feledkezik meg a szurkolóiról. Ő kellene, hogy legyen a követendő példa minden kisgyerek számára. És csak nagyon-nagyon zárójelben jegyzem meg azt, hogy szerintetek komolyan van bármi realitásalapja annak, hogy a sportszerű, becsületes, zseniálisa futballvilágsztár Ronaldinhonak van egy Aranylabdája, míg Messinek négy C. Ronaldónak meg három. Ugye senki nem hiszi, hogy ez igazságos. Vagy reális. Ugye nincs ilyen, kérlek mondjátok, hogy nincs. Nem akarok erre nagy hangsúlyt fektetni, csak gondoltam pár mondat erejéig felhívom rá a figyelmet. 

Még a videók előtt előjáróban annyit - minden bántó szándék és rosszindulat nélkül, kissé talán magam ellen is beszélve -, hogy azért kíváncsi volnék, hogy a mai, agyonhype-olt szupersztárok közül, mint Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Ibra, vagy akárki ezekből a berkekből mikor lenne képes arra, hogy egy nyilvánvalóan jogtalanul megítélt tizenegyest szánt szándékkal és látványosan mellérúgjon. Ezen gondolkozzunk kicsit, miközben ámulunk a futball csodáin.

Ezeket a srácokat milliók imádják világszerte, és jó azt hinni, hogy valójában belőlük sem veszett ki az a rajongás a foci iránt, amivel mi, szurkolok szeretjük ezt a sportot. Talán fogalmuk sincsen arról, hogy mekkora örömet tudnak okozni egy pacsival, egy öleléssel, egy autogrammal, egy kidobott mezzel, talán fel sem érik ésszel, hogy mit jelent ez az adott szurkolónak, de... Jó látni, hogy van ilyen oldaluk is.

Ez a szurkolókkal szembeni tisztelet, ami becsülendő, és a többségnek talán csak ez számít igazán. De ott van a másik oldal, ami viszont már ténylegesen a sportszerűségről szól. Nagyon-nagyon kevés olyan focista van, aki hogyha elesik tizenhatoson belül, magától, és a bíró befújja, szól neki, hogy nem volt szabálytalanság. És ezt a tisztességet én nagyon becsülöm. Meg persze az olyan helyzeteket is, mikor egy jogtalan, igazságtalan ítélet után, az adott csapat nem él a lehetőséggel, mert tudja, hogy ez távol áll a játék szellemétől. Én büszke vagyok.. .Büszke ezekre a srácokra, egytől egyig. Nem ismerem őket, fogalmam sincs, hogy milyen emberek, de azt tudom, hogy milliók néznek fel rájuk, és ilyen szituációkban nem hagyják cserben a szurkolóikat. Lehet, hogy a hétköznapokon nem mintapolgárok, hogy néha bunkók, hogy néha lekezelők, piperkőcök, de most őszintén... Ki nem? Ki az, akinek soha nincsen rossz napja? Aki soha nem szól egy hangos szót? 

Nem ismerem ezeket a srácokat, de ameddig van bennük becsület, és ameddig ennyi ember arcára csalnak mosolyt - vagy épp örömkönnyeket - addig azt mondom, sajnálja a fene, hogy ennyit keresnek. És remélem nem kell megélnem azt, amikor a focista rezzenéstelen arccal hagyja, hogy öt biztonsági elhurcoljon egy tizenéves kölyköt. Hogy nem kell megélnem a sportszerűség teljes semmibeveszését. Szeretem ezt nézni. Szeretem a focit, mert hiszem, hogy a futballpályán előjönnek a valódi jellemek. Az emberek ott nem játsszák meg önmagukat, teljes valójukat adják, és én szeretem látni ezt a puritán, egyszerű őszinteséget. És szeretem a játékot, néha annyira, hogy az engem is megrémiszt, de talán így van rendjén. Mindenkinek van valami kis defektje, azt hiszem, nálam ez a foci.

Ha már mostanában ennyit lovagolok ezen a tisztelet témán, akkor úgy döntöttem, hogy hozok majd bejegyzéseket focistákról, akiket valamilyen fura okból kifolyólag rémesen tisztelek, és anyatigris módjára védem őket mindenféle vádakkal, hamisnak hitt állításokkal szemben. A teljesség igénye nélkül néhány név, ízelítőnek: Iker Casillas, Bastian Schweinsteiger, Ronaldinho, Steven Gerrard, Carles Puyol, Philipp Lahm...

Ennyi lettem volna mára, ha van bármi gondolatotok a témával kapcsolatban, ne féljetek megosztani velem, még akkor se, ha szöges ellentéte annak, amit én leírtam. Ha nem értetek egyet valamivel, mondjátok nyugodtan, szeretek meghallgatni más álláspontokat. Szóval, ha van mondanivalótok, ne tartsátok magatokban! :)

Ölel benneteket,

Dora

A tiszteletről

Régen volt már az, amikor klubcsapat meccsét leültem megnézni, és úgy néztem végig, hogy a számat rágcsáltam, hogy remegtem az idegtől, hogy feszülten szisszentem fel a kihagyott helyzeteknél. Van az az érzés, amikor olyan, mintha szerelmes lennél, csak ezt nem egy ember iránt érzed, hanem tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, egy csapatnyi ember iránt. Amikor a szíved nagyobbat dobban, mikor meglátod, hogy kifutnak a pályára, amikor a játékosokkal együtt dobog a szíved, amikor az edzővel együtt tombolsz otthon a képernyő előtt. Amikor a szemed könnybe lábad, és közben az arcodon boldog mosoly ül, ha meghallod a csapat himnuszát. Kevés csapatnál érzem igazán ezt, klubcsapatnál talán ezt még soha nem is éreztem. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy a magyar, a spanyol és immár a német válogatott tétmérkőzései is ezt a hatást váltják ki belőlem.

De az Atletico most olyan szintű tiszteletemet és szimpátiámat kezdi kivívni, amihez társulnak a fent felsorolt tünetek. Eleinte dacból szurkoltam nekik, aztán azt vettem észre, hogy a dac eltűnt, és már elsősorban nem azért szurkolok nekik, hogy az ellenfélnek rossz legyen, hanem hogy nekik jó. És ez kicsit jó érzéssel tölt el, mert volt egy idő, amikor eltávolodtam a klubfocitól, és csak válogatott meccseket néztem. És most az Atletivel talán újra visszaszállok a nyeregbe.

Nagyon ritka az, amikor én meccs közben remegek az idegtől és a sírás kerülget. Na, ez pont egy ilyen meccs volt. Sokat beszéltem már nektek a magas – talán túl magas – igazságérzetemről, és pont ez az, ami nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek a tegnapi meccs mellett. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok jó szemmel nézni, és szótlanul tűrni. Dolgok, amik miatt üvölteni tudnék, ordítani, hisztizni, sírni, verekedni. Dolgok, amik miatt még rondábban beszélek, mint egyébként. Ilyen dolog a színészkedés – ennek majd szánok egy külön bejegyzést, ne aggódjatok –, a reklamálás – megkapja majd a saját posztját –, és természetesen ilyen a kivételezés, és az oly sokszor emlegetett kettős mércézés.

Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az a tizenegyes, amit az Atletico kapott, az kamu volt. Lehet, hogy az volt, sőt, valószínű, hogy az volt – bár egyébként, mivel a tizenhatoson belül ért véget a szabálytalanság, akár meg is lehetett adni. De azok után, hogy a Barca kamutizivel nyert a Nou Campban, és hogy Messi kiállítását elmismásolták (Videó itt – nem részletezném, de nyújtott láb, labdához köze nem volt, és kirívóan durva és sérülésveszélyes) nekem senki ne találja ki azt, hogy ez nem járt vissza. Nevetséges az, hogy bármelyik barcelonai játékos feldobja magát, elesik, MEGBOTLIK EGY KIBASZOTT FŰCSOMÓBAN, azt egyből le kell fújni, de hiába taposnak meg Atleti játékost, az szó nélkül mehet tovább. Hiába kezezett Alba, az mehet tovább. Hiába csak hempereg Alba a földön, az akkor is szabálytalan. Hiába dirreg-durrog a Barca játékosok nagy része, azért nem jár reklamálásért figyelmeztetés, és hiába van igaza a madridiaknak, ők lesznek meghurcolva.

Nem tisztem és nem felelősségem megítélni, hogy Gabi kiállítása jogos volt-e. Egyelőre nem tudni, pontosan miért történt, de mindenképpen úgy gondolom, hogy nincs ok okozat nélkül. Magyarán mondva, ha folyosói bunyóért lett kiállítva, egészen biztos vagyok benne, hogy Neymar vagy valamelyik nagyszerű cimbije provokálta ki. Elég érett és felnőtt ő ahhoz, hogy csak úgy brahiból ne kezdjen el verekedni. Ha pedig arról van szó, hogy a játékvezető szemére vetette Alba kezezését, akkor megint csak megértem Gabi indulatait, mert ugye ha azt megadják, nem 2-3 lett volna, hanem 3-2. És az is biztos, hogy csapatkapitányként neki feladata az, hogy megőrizze a higgadtságát és a józanságát, de ezzel egy időben az is, hogy kiálljon a csapatáért, a csapata érdekeiért. És bármelyik eset ment is végbe a kettő közül, ő mindkét esetben ezt tette – a csapata érdekeit védte. És ezzel kivívta a teljes tiszteletemet. 

Elítélem a verekedést a pályán, tudjátok, hogy így van. Nem ott van a helye, és idegen a játék szellemétől. Még akkor is, ha jogos. Viszont én kívánom, hogy ezt a Neymar gyereket valaki egyszer törölje úgy szájon kétszer, hogy a fal adja neki a másikat. Mert egyrészről, mint focista, mint játékos, tisztelem az ellenfelet. Tök mindegy, hogy ki az, de nem nézem le, hanem tisztelettel tekintek rá. Másrészt tisztelem a kort, és ha valaki majd tíz évvel idősebb és tapasztaltabb nálam, annak nem kezdek el pattogni, meg nagyzolós, flegma stílusban magyarázni. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok, mert adott esetben lehetek az angol királynő, Brazília frissen felfedezett focicsillaga, vagy épp egy kikötői dokkmunkás, ezek vonatkoznak rám is. Nemtől, kortól és társadalmi szinttől függetlenül a tisztelet az tisztelet és ezt valakinek meg kéne tanítania ennek a taknyosnak. 

Azt hiszem én nagyon tisztelem és becsülöm az Atletico Madridot. És őszintén, szívből kívánom, hogy sikerüljön idén nyerniük valamit. A bajnokság talán nem veszett ügy, és a BL-ben is lehet még keresnivalójuk. Szóval a helyzet úgy áll, hogy egy darabig még marad a forradalom a blogon, marad a lázadás a rendszer ellen, és marad ez a design. A madridi derbiig mindenképp. És hogy utána mi lesz? Nos, az majd elválik.