Értelem és érzelem

...avagy Dárdai Pál távozása és annak hatásai

Természetesen nem hagyhatom szó nélkül a Dárdai-saga ezen pontján sem, ha már a kezdetektől fogva követettem a válogatottnál folytatott munkáját. Éppen ebből kifolyólag pontosan tisztában azzal, hogy mi mindent hordoz magában Pali személye, hogy szakmailag és emberileg egyaránt mennyi mindent adott a válogatottnak, a magyar focinak. Nekünk, szurkolóknak. Rettentően szeretem a megnyilvánulásait, az őszinteségét, a precizitását, és hadilábon állok az MLSZ-szel, egyetlen döntésükkel nem értek egyet, és úgy összességében, szeretek mindent rájuk kenni - csak úgy, mint a FIFA-ra, UEFA-ra -, bár ezt talán már ti is tudjátok. De fontosnak tartottam ezt leszögezni - újra - itt az elején, hogy ennek fényében olvassátok a bejegyzést. 

Kezdeném is rögtön azzal, hogy Pali távozása szerintem kivételesen nem az MLSZ hibája. Főleg nem Palié. Ez itt kérem szépen kizárólag a Hertha kreténsége, amit egyrészről mérhetetlen elutasítással fogadok, másrészről viszont meg is értem. Egy Bundesliga 1-es csapat irányítása nem kis feladat, nem kis felelősség. Lehet jönni azzal, hogy de a válogatott csak kétszer 10 nap lett volna, de remélem senki nem gondolja, hogy a szövetségi kapitányi teendők lerendeződnek ennyiben. Mert ugye nem árt, ha az adott kapitány tudja, milyen formában vannak a játékosai, látja őket mozogni a pályán. Persze, nyilván, ez egy Kínában vagy Amerikában focizó játékos esetében még egy kizárólagosan a kapitánykodással foglalkozó edző számára is nehezen kivitelezhető, nem még valaki olyannak, aki közben egy német elsőosztályú csapatért felel. 

Pali önmagától nem hátrált volna meg, ebben egészen biztos vagyok. Ugyanakkor tudom azt is, hogy az emberi teljesítőképesség határai végesek, és hogy nagyon sokáig nem lehet bírni kettős terhelés mellett. Nem lehet bírni azt, hogy az ember a relatíve szabadidejében hazautazik, összeszedi a válogatottat, aztán mennek Athénba vagy Belfastba. Egyszerűen ez nem így működik, mert az ember elfárad fizikálisan, elfárad mentálisan, dekoncentrált lesz, legyengül a szervezete, belerokkan. És ezt nem kívánnám senkinek, főleg nem Palinak.

Sokan írták, mondták, hogy az MLSZ részéről az lenne a helyes döntés, hogy elmennek Berlinbe, az asztalra csapnak, és kivásárolják Palit a szerződéséből. A szívem egyik - a csodákat mindig örömmel fogadó - része ezért repes, erre vágyakozik, csak éppen... Belegondolt abba bárki, hogy mikor volt utoljára magyar edző olyan magasan, mint most Pali? És persze, ő is azt hangoztatta, hogy első sorban magyar, és a szíve hazahúzza, és ezt teljes mértékig el is hiszem neki. De azért az bárki beláthatja, hogy igazán nagy edzői karriert nem a válogatottunk élén fog befutni, vagy legalábbis még nem most. Ebben rendkívüli módon egyetértek egyébként Vági Márton MLSZ főtitkárral, hogy tíz év múlva Pali tényleg csodát tehet majd a válogatottal, még nagyobb csodát, majd azzal a válogatottal, ami a Storck sportigazgatói munkája alatt érlelődő utánpótlásból épül majd fel. Úgy, hogy kap egy 6-8 éves szerződést, és arra az időre őt békén hagyják, hogy csinálja a dolgát. Mert ebben van igazság, hogy még ha a Hertha most el is engedte volna Dárdait, ezt így nem lehet, hogy akkor most két meccsre lesz ő, meg még négyre, meg akkor a selejtezősorozat végéig. Nem. 

Nem mellesleg pedig neki tényleg ott van az élete. Egyrészt persze ő a magyar foci megváltója, a messiás, és ezért mindenki elmondhatatlanul hálás neki itthon. De ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy azért mindamellett, hogy ő most szövetségi kapitány volt, és a Hertha edzője, első sorban mégiscsak férj és apa. És ebből az aspektusból nézve már nem is akarnám, hogy csapot-papot hátrahagyva rohanjon Magyarországra. Persze jó volna.

Jó volna, mert a válogatott és Dárdai kapcsolata mondhatni egy égben köttetett frigy volt. Ezzel lehet vitatkozni, csak épp nem érdemes. Pali megtalálta a srácokhoz vezető utat úgy, hogy közben hiteles maradt, és hogy ezzel egy időben az összes szurkoló szíve belopta magát. Mondhatni megteremtette az évek óta elveszettnek hitt kapcsolatot a játékosok és a szurkolók között. Palinál jobbat nem is kívánhatott volna a magyar foci, a válogatott, és azért a kilenc hónapért is mérhetetlenül hálásnak kell lennünk. 

Hiszem, hogy Dárdai a nagy Ő a magyar válogatott számára, de ahhoz hogy a nagy szerelem teljes legyen, három dolog kell - a jó személy, a jó hely, és a jó idő. Az időpont rossz volt, de a legjelentősebb, a jó személy már megvan, és most már nincs más dolgunk, mint hinni abban, hogy a srácok nélküle is veszik az akadályt, és legyőzik a románokat meg az észak-íreket. De csendesen teszem hozzá, nagyon meg lennék lepve, ha szeptember 4.-én Pali nem ülne ott a lelátón valahol.

Én tehát hatalmas hálával, és a viszontlátás reményével a szívemben zárom a soraimat, és bízok abban, hogy eljön majd az az idő, amikor Dárdait hat lóval sem lehet majd visszatartani, és erejének teljében tér majd vissza a magyar válogatotthoz, hogy aztán Európa tetejére vezényelje a csapatunkat. Túlzásnak tűnik, és túlzó hurráoptimizmusnak? Arra is mindenki ezt mondta, amikor hittünk abban, hogy meglesz a romániai X, a finnek oda-vissza.

Én hiszek a csodákban. És hiszek Dárdai Pálban is.

Mert a finnek ellen mindig jön a dráma...

Tudom, hogy régen nem írtam, és mentegetőznék is, de annyira sok értelmét nem látom, szóval inkább írnék arról a témáról, ami az elmúlt napokban, hetekben a leginkább érdekel - a magyar válogatottról.

Többször feszegettem már itt ezt a témát, hol mélyebben, hol felszínesebben. Nagyon nagy a késztetésem arra, hogy egészen a mélyére ássak az egész MLSZ vs. ultrák párharcnak, kezdve a szurkolói kártya értelmetlenségétől, de nem fogok, éppen csak megkapargatom majd a felszínt. De hogy akkor miről lesz szó? A magyar foci terjedéséről az európai top csapatokban, a 2009-es U20-as hősök felnövéséről, egy élőben megtekintett válogatott meccsről, és a finnek elleni elmaradhatatlan drámáról. Szerintem vágjunk is bele!

Kezdjük is a legaktuálisabbal - megvertük a finneket. Nem azt a focit játsszuk, amihez az európai "Elit-focit" figyelő sas szemünk szokva van, ez tény. Valószínűleg az elkövetkezendő években nem is fogjuk. De számomra nincs szebb gól annál, amit a magyar srácok a válogatottban lőnek. Ha évekre menően visszanézem a válogatott góljait (és attól a nyócegytől tekintsünk el), mindbe beleborzongok, egytől egyik. Dzsudzsák 94. percben lőtt bombájába a finnek ellen, Gera duplájába Amszterdamban, Rudolf utolsó perces, győztes góljába a svédek ellen, a romániai 25 méteres szabadrúgásgólba, Szalai Feröer ellen szerzett győztes találatába, és tegnap felkerült a listára Stieber óriási gólja Helsinkiből. 

(borzongjunk)

Jó dolog meccset nézni, EB-t, VB-t. De szentül hiszem, hogy akkor az igazi, ha a saját országod válogatottja is ott van. Mert én nagyon szeretem a spanyolokat, és szeretem a németeket is. De ha kijutnánk az EB-re, nem létezne más csapat, a magyaron kívül. Nem, ameddig versenyben vagyunk. 

Az elmúlt ki tudja, hány évben, soha ilyen közel nem volt a válogatott világversenyre való kijutáshoz. Négy meccs ugyan még előttünk van, és a görögök gyötrelem-teli teljesítménye, meg Feröer hirtelen jött hat pontja azért jelzi, hogy a papírforma gyakorlatilag semmit nem jelent, és hogy piszok nehéz meccsek lesznek, de én őszintén hiszem, hogy a kijutás meglehet. Csak előtte lesz 90 kegyetlen perc Budapesten a románok ellen, aztán 90 kegyetlen perc Belfastben. Ha az a két meccs meglesz, akkor már tényleg érdemes reménykedve várni az októbert, és elkezdeni spórolni egy franciaországi kirándulásra.

Kicsit visszakanyarodva a múlthéthez... Amikor megtudtam, hogy a válogatott Debrecenben játssza a felkészülési mérkőzését Litvánia ellen, egyből fellelkesültem, és Livivel hamar arra a konszenzusra jutottunk, hogy nekünk ott a helyünk. Elmentünk hát a Nagyerdei stadionhoz, kiváltottuk A kártyát - ami egyébiránt abból állt, hogy bemondtunk egy nevet és egy születési időt. Lehetett volna ez akármi, mert fénykép nincs rajta, személyit nem kértek, és a belépéskor sem vetették össze személyivel a stadionkártyát. De van csak azért, hogy... A fene se tudja, hogy miért. 

Mondhatnám, hogy fergeteges hangulat volt a meccsen, de ez nem volna igaz. Mondhatnám, hogy önkívületi állapotban voltak a szurkolók, de ez sem lenne igaz. Mondhatnám, hogy voltak szurkolók, de sajnos ezzel sem állítanék valós dolgot. Nézők, na, azok akadtak egy páran. Egy 20.000-es stadionban, hét-nyolcezren. Ami helyszíni jegyárusítással lehet, hogy lett volna kilenc, kártya nélkül meg tizenöt, de könnyen lehet, hogy teltház is. 

Az MLSZ makacs óvodás módjára köti az ebet a karóhoz, és bizonygatja az igazát, hogy márpedig a kártya előrelépés, és mit sem törődik azzal, hogy közben a saját focistái és a futballt szerető magyar közeg kérésével, érdekével megy szembe. Hónapok óta. Undorító dolog az, hogy a saját szövetségünk jelenti a szurkolóinkat az UEFA-nak, és a finn szövetségnek kell megvédenie őket. Gusztustan és gyomorforgató. És kicsit gondoljunk bele... ha ilyen zseniális hangulattal készülnek a magyar "szurkolók" (nézők) a románok ellen, akkor hangosabb lesz a vendégszektor. Egy magyar-román meccs, hazai pályán, hozzávetőlegesen magyar szurkolók nélkül... Köszönjük MLSZ.

Azért én bízok abban, hogy valahogyan egyezségre jutnak az ultrák az MLSZ-szel, vagy csak időlegesen fegyverszünetet kötnek. Mert az, hogy románia ellen ott legyenek a magyar Szurkolók, hangulatot csináljanak, és 12. emberek legyenek, az mindenkinek érdeke. Vagyis... szeretném azt hinni, hogy az MLSZ-nek is érdeke az, hogy kijussunk a '16-os EB-re, de én már nem is álmodok ilyenekről.

Egyébként a magyar-litván meccs jó volt, az emberek kedvesek voltak, a srácok jól játszottak - többnyire -, és végre az a Németh Krisztián is kezdi megtalálni a helyét a válogatottban, akit 20 éves kölyök kora óta követek. Koman után ő volt a második kedvencem abból az U20-as csapatból, minden flegmaságával, és lazaságával együtt is. Mert technikás, mert gyors, és mert életveszélyesek a mélységi indulásai - és ezt a finnek ellen is bemutatta. 

A nagy válogatott keretében most ott volt 3 srác az U20-as csapatból - Simon Ádám, Varga Roland és Németh Krisztián, és én szeretném hinni, hogy ez tényleg jó lesz. Hogy ez a csapat tényleg képes bármire, hogy megvan az összhang, a harci kedv, a győzni akarás, és a minőségi játékosok. Mert terjedünk Európában, top ligákba férkőzünk. Mert a két Bundesliga-játékosunk (Stieber és Szalai) után, Bogdán Ádám egy Premier League topcsapathoz igazolt (a Liverpoolhoz, aminek azért egy kicsit még jobban is örülök, mintha akármelyik másik lett volna), és megvan az esély arra, hogy Dzsudzsák is otthagyja végre azt a siralmas orosz bajnokságot.

Visszatérve a Nagyerdeibe a felkészülési meccsre... Egy dolgot nagyon sajnáltam, hogy a legkedvencebb válogatott focistámat nem láttam játszani - Bogdán Ádámot. Láttam viszont ahogy a félidőben és meccs előtt "szenvedett", leheveredett a fűre, kapura lövöldözött, labdát szedett, elrugdosta a labdákat, visszahozta őket - röviden és tömören: látványosan unatkozott. 

Ettől függetlenül én nagyon élveztem a meccset... Mérsékelten élveztem, mondjuk inkább így. Hogyha a lelátón is lett volna hangulat, jobban élveztem volna. Hogyha nem úszott volna be a látóterembe folyamatosan az előttünk ülő kilenc páwagyerek valamelyikének szelfire tartott telefonja. Hogyha a a Ria-ria Hungáriától a saját gondolataimat nem hallottam volna. Válogatott meccsen már voltam, most még egy dolgot szeretném majd lehúzni a listámról. Hogy a színházasdi elfelejtése után, tömött lelátón, fergeteges hangulatú, drámai meccsen, 20.000 szurkolóval az oldalamon, kiszurkoljak egy győzelmet ebből a válogatottból. 

És azt hiszem ezzel zárom soraimat, illetve utolsó gondolatként beszéljen helyettem az alábbi, ma szerkesztett remekmű:

A magyar foci, mint jelenség

Sokszor és sokféleképpen beszéltem, írtam már a magyar fociról. Több oldalról körbejártam már a témát, vizsgáltam a játékosok technikai képzettségét, az egész magyar futball-miliőt, mint "természetes közeget", most mégis ettől egy homlokegyenest eltérő irányvonalon szeretnék elindulni. 

Mi van akkor, ha valakit kiveszünk a magyar labdarúgást általánosan övező korrupcióból, ha egészen fiatal korában eltávolítjuk az itthoni pénzmosodától, ha alle globale kivesszük őt a magyar fociból? Ha belepottyantjuk egy teljesen más közegbe, egy profi légkörbe, ahol a labdarúgásnak színvonala is van, és ahol nem az a mozgatórugó, hogy minél szarabb fociból minél nagyobb pénzt kaszáljunk. 

Ebben a mai bejegyzésemben a Dárdai-siker kulcsát próbálom megkeresni. Megkísérelem felgöngyölíteni, hogy hogyan lopta be magát Pali – a mi Palink – majd az összes magyar szívébe, függetlenül attól, hogy szereti-e a focit – a magyar focit – vagy sem. 

Dolgok, amiket nagyon szeretek a fociban....

Sziasztok!

Megint focis téma, de talán már meg sem lepődtök ezen, csak elnéző mosollyal konstatáljátok, hogy képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Azt már tudjátok, hogy nagy az igazságérzetem, és valamilyen szinten ez a bejegyzés is ezzel lesz összefüggésben. Azt is tudjátok, hogy utálom a megkülönböztetést, a diszkriminációt legyen az pozitív vagy negatív. És hogy ki nem állhatom a csalást, és a tisztességtelenséget. Sajnálatos módon pedig többnyire ezek jellemzik modern korunk labdarúgását, de szerencsére vannak kivételek.

Ezekből a kivételekből mutatnék néhány válogatást nektek, amiktől összefacsarodott a szívem kissé. Nem is feltétlenül a mezodaadogatásokról beszélek, bár az is kétségkívül rendes dolog, hanem arról, amikor egy teljes csapat lázad fel bírói döntés ellen, a fair play szent szellemében. És ez dicséretes dolog, tisztelendő, és piszkosul hiányolom a fociból. Mert persze, a győzelem a fontos, és idegen a játék szellemiségétől az, hogy inkább játsszunk szépen és kapjunk ki, minthogy csúnya játékkal nyerjünk, de... Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy játék. Egy játék, amit milliók imádnak világszerte, olykor-olykor olyan hévvel, vehemenciával és odaadással, mint semmi mást a világon, de ez akkor is csak játék. A világ leggyönyörűbb és legtöbbek által szeretett játéka. Aminek a játék szeretetéről, a másik csapat tiszteletéről, és a foci szellemiségének a tiszteletben tartásáról kéne szólnia, nem a pénzről, nem a trófeákról, a díjakról, nem az átigazolási rekordokról, vagy egyáltalán bármilyen rekordokról. A játék nyújtotta puszta élvezet kellene, hogy a középpontban legyen. Túl sokat várok el, igaz?

De itt, ebben a néhány videóban az látható, amilyennek a focinak szerintem lennie kéne. Önzetlen játékosok, óriási emberek, óriási sportemberek. A szó minden értelmében véve csapatok. Focisták. Játszani imádó örök gyerekek. Ronaldinho... Félelmetes, hogy azt az embert mennyien szeretik, mennyien tisztelik, mennyien néznek fel rá, teszem hozzá, jogosan. Soha nem lehet őt látni a fülig érő vigyora nélkül, egy zseni a pályán, és soha nem feledkezik meg a szurkolóiról. Ő kellene, hogy legyen a követendő példa minden kisgyerek számára. És csak nagyon-nagyon zárójelben jegyzem meg azt, hogy szerintetek komolyan van bármi realitásalapja annak, hogy a sportszerű, becsületes, zseniálisa futballvilágsztár Ronaldinhonak van egy Aranylabdája, míg Messinek négy C. Ronaldónak meg három. Ugye senki nem hiszi, hogy ez igazságos. Vagy reális. Ugye nincs ilyen, kérlek mondjátok, hogy nincs. Nem akarok erre nagy hangsúlyt fektetni, csak gondoltam pár mondat erejéig felhívom rá a figyelmet. 

Még a videók előtt előjáróban annyit - minden bántó szándék és rosszindulat nélkül, kissé talán magam ellen is beszélve -, hogy azért kíváncsi volnék, hogy a mai, agyonhype-olt szupersztárok közül, mint Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Ibra, vagy akárki ezekből a berkekből mikor lenne képes arra, hogy egy nyilvánvalóan jogtalanul megítélt tizenegyest szánt szándékkal és látványosan mellérúgjon. Ezen gondolkozzunk kicsit, miközben ámulunk a futball csodáin.

Ezeket a srácokat milliók imádják világszerte, és jó azt hinni, hogy valójában belőlük sem veszett ki az a rajongás a foci iránt, amivel mi, szurkolok szeretjük ezt a sportot. Talán fogalmuk sincsen arról, hogy mekkora örömet tudnak okozni egy pacsival, egy öleléssel, egy autogrammal, egy kidobott mezzel, talán fel sem érik ésszel, hogy mit jelent ez az adott szurkolónak, de... Jó látni, hogy van ilyen oldaluk is.

Ez a szurkolókkal szembeni tisztelet, ami becsülendő, és a többségnek talán csak ez számít igazán. De ott van a másik oldal, ami viszont már ténylegesen a sportszerűségről szól. Nagyon-nagyon kevés olyan focista van, aki hogyha elesik tizenhatoson belül, magától, és a bíró befújja, szól neki, hogy nem volt szabálytalanság. És ezt a tisztességet én nagyon becsülöm. Meg persze az olyan helyzeteket is, mikor egy jogtalan, igazságtalan ítélet után, az adott csapat nem él a lehetőséggel, mert tudja, hogy ez távol áll a játék szellemétől. Én büszke vagyok.. .Büszke ezekre a srácokra, egytől egyig. Nem ismerem őket, fogalmam sincs, hogy milyen emberek, de azt tudom, hogy milliók néznek fel rájuk, és ilyen szituációkban nem hagyják cserben a szurkolóikat. Lehet, hogy a hétköznapokon nem mintapolgárok, hogy néha bunkók, hogy néha lekezelők, piperkőcök, de most őszintén... Ki nem? Ki az, akinek soha nincsen rossz napja? Aki soha nem szól egy hangos szót? 

Nem ismerem ezeket a srácokat, de ameddig van bennük becsület, és ameddig ennyi ember arcára csalnak mosolyt - vagy épp örömkönnyeket - addig azt mondom, sajnálja a fene, hogy ennyit keresnek. És remélem nem kell megélnem azt, amikor a focista rezzenéstelen arccal hagyja, hogy öt biztonsági elhurcoljon egy tizenéves kölyköt. Hogy nem kell megélnem a sportszerűség teljes semmibeveszését. Szeretem ezt nézni. Szeretem a focit, mert hiszem, hogy a futballpályán előjönnek a valódi jellemek. Az emberek ott nem játsszák meg önmagukat, teljes valójukat adják, és én szeretem látni ezt a puritán, egyszerű őszinteséget. És szeretem a játékot, néha annyira, hogy az engem is megrémiszt, de talán így van rendjén. Mindenkinek van valami kis defektje, azt hiszem, nálam ez a foci.

Ha már mostanában ennyit lovagolok ezen a tisztelet témán, akkor úgy döntöttem, hogy hozok majd bejegyzéseket focistákról, akiket valamilyen fura okból kifolyólag rémesen tisztelek, és anyatigris módjára védem őket mindenféle vádakkal, hamisnak hitt állításokkal szemben. A teljesség igénye nélkül néhány név, ízelítőnek: Iker Casillas, Bastian Schweinsteiger, Ronaldinho, Steven Gerrard, Carles Puyol, Philipp Lahm...

Ennyi lettem volna mára, ha van bármi gondolatotok a témával kapcsolatban, ne féljetek megosztani velem, még akkor se, ha szöges ellentéte annak, amit én leírtam. Ha nem értetek egyet valamivel, mondjátok nyugodtan, szeretek meghallgatni más álláspontokat. Szóval, ha van mondanivalótok, ne tartsátok magatokban! :)

Ölel benneteket,

Dora