Régen írtam már erre a blogra, de most erőteljesen
szükségét érzem. Az elmúlt egy hétben előszeretettel hangoztattam, hogy
"cöhh, mit nekünk a Real Madrid, majd MI, majd mi megmutatjuk, hogy kell
focizni". Szükségem van arra, hogy letisztázzam azt, hogy ez a meccs
bárhogy végződhet. És hogy letisztázzam, hogy is állok a focival mostanság.
Vágjunk is bele, és kezdjük rögtön a Barcelonával.
Talán nem fejtettem még ki annyira igazán részletesen, hogy miért is vagyok
távolságtartó mostanában a csapattal kapcsolatban. Több oka is van, de még
mielőtt belevágnánk, szögezzünk le valamit. Szeretem a Barcelonát. A
klubot, a történetét, és mindent, amit az egyesület képvisel. Szeretem a csapat
legendás játékosait, a hőskorát. Tudjátok, hogy Villa mellett miért szerettem
rettenetesen a Barcelonát, 2010-től kezdve? Hogy miért tartottam egyedülállónak
a csapatot?
Emlékeztek még a 2011-es BL döntőre? Barca-MU, 3-1.
Azon a meccsen a Barca kezdőjében hét olyan játékos kapott helyet, aki a klub
kötelékében nevelkedett. Tegnap tudjátok hány volt? Négy. 2011-ben
hét spanyol játékos volt a kezdőben. Na és tegnap? Négy. Nevetséges
az, hogy abban a Barcelonában, ami a katalán autonómiát képviseli gyakorlatilag
a fennállása óta, hat idegenlégióssal áll fel.
És ez a legnagyobb problémám. Mert én ezt értékeltem
nagyon a Barcában, hogy mindig bizalommal nyúlt a fiatalokhoz, és azokat
hatékonyan építette be a kezdőbe. Csak aztán valami bekattant, és már nem a
fiatalok jönnek, hanem a tízmilliós világsztárok (Neymar, Suarez, Rakitic), akik
a padra szorítják a saját nevelésű, tehetséges fiatalokat. És akkor nem szóltam
arról a gyakorlatilag egy csapatnyi fiatal tehetségről, akit a klubvezetés
engedett eligazolni.
Szóval a Barcelona beáldozta a legnagyobb erényét,
értékét azért, hogy a Realhoz hasonlóan márka lehessen. Elindult azon az úton,
hogy egy pontosan olyan kirakatcsapattá váljon, mint a Real, a Manchester City
vagy a PSG. És én nem kívánok szurkolóként asszisztálni ebben a folyamatban.
Térjünk is át az Atleticora. Azt már kifejtettem, hogy
miért szeretem. És azt is, hogy mennyire. És most ott vagyok egy hétnyi
magabiztosság után, hogy félek leülni a TV elé, megnézni a meccset. Nem attól,
hogy kikapnak. Illetve nem magától a vereség tényéről. Ha valaki, hát én vagyok
az, aki akkor szereti a csapatait a legjobban, mikor azok hullámvölgyben
vannak. Nem, attól félek, amit majd a nagyképű, Real-os divatmajmok (nyilván
nem a tényleges madridistákra gondolok) fellengzősen hirdethetik, hogy mennyire
fasza gyerekek is ők. Ők, akik a 4-0 után fülüket-farkukat behúzva, gyáván
kussoltak.
Szeretem az Atleticot. És bármi történjen is ma
este a Bernabeuban, ugyanúgy szeretni fogom őket, ha nem jobban (jó, ha mondjuk
bárki lerúgja Ikert, akkor azért lehet, hogy nem). Jó dolog Atletico
szurkolónak lenni, de nem azért, mert mostanában sikeres a csapat. Simeone az,
aki miatt jó dolog ennek a csapatnak szurkolni. Mert ez itt kérem szépen
csapat. Öröm látni a mosolygó arcokat, és azt, ahogyan egymás sikereinek örülni
tudnak. *zárójel* Hol látni ilyen Madrid másik felén...? Na, mindegy *zárójel
bezár*
Szóval én lassan megyek, mert mindjárt kezdődik a
meccs. Sok értelme nem volt ennek a bejegyzésnek, csak visszacibáltam magamat a
földre. De azért bízok abban, hogy Marcelo eltiltása, Benzema, Bale és főleg
Modric sérülése, a szokatlan felállás azért majd az Atleti malmára hajtja a
vizet, és meg lesz az a továbbjutás - még akkor is, ha jó eséllyel a poklok
pokla várja majd a csapatot a négy között.
Ennyi volt mára ez a bejegyzés, én búcsúzom,
AUPA Atleti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése