Mostanában magamba injekcióztam egy jó adag kultúrát,
úgy néz ki, ismét visszaálltam arra, hogy olvasok, elkezdtem filmeket nézni –
amik túlmutatnak a Disney Channel szintű gimis filmeken, és a gyenge
akcióvígjátékokon (de ez mit sem változtat azon, hogy a Kém továbbra is az egyik kedvenc filmem), és újabban legnagyobb
örömömre színházba is viszonylag gyakran eljutok. (Épp ezért a sok
kultúrprogram közül talán ijesztően fog kiugrani a Majka koncert, de
borzasztóan várom). Idén túlestem életem első Oscar gáláján, és erős megérzésem
van azzal kapcsolatban, hogy jó ideig ez volt az utolsó is – hacsak jövő
ilyenkorra nem csúszik be valami ordítóan nagy kedvenc film (és én őszintén
remélem amúgy, hogy mondjuk a Beautiful
Boy képében be fog).
Szóval, hogy jutottam én, a köztiszteletben álló
filmes analfabéta oda, hogy elkezdtem nézni az Oscart? Nos, mert láttam három
egész Oscar jelölt filmet, és mindenképp úgy gondoltam, hogy akkor innentől
kezdve már hozzáértőnek számítok, ready,
set, go, induljon a filmparádé. Hamar rádöbbentem, hogy ez azért nem
egészen így van, és hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna, és amúgy ez inkább
unalmas rizsa, mint bármi olyan, aminek ténylegesen köze lenne a poszthoz. De
ha már Oscar-jelölt filmekről beszélek, akkor ugorjunk is konkrétan arra,
amiről itt hosszasan szándékozok merengeni, ez pedig nem más, mint a Szólíts a neveden!. A tovább mögött
bővebben.
