Eredetileg ezt a bejegyzést még
nyáron terveztem hozni, az unaloműzős bejegyzés folytatásaként, de ez végül
elmaradt. Tekintsük mégis annak a folytatásának, és a közeljövőben hozok majd
egy rövidke bejegyzést egy követező sorozatról - ennek kiléte egyelőre legyen
titok. De akkor lássunk is neki, a kis sorozatunk második része nem annyira
csak nyári, mert azt hiszem a maga 187 epizódjával a sorozatunk egy kicsit több
időt igényel. Ugyanakkor bárkinek meleg szívvel tudom ajánlani nyárra is, mert
tökéletes társaság egy pohár jeges limonádéhoz, vagy egy doboz fagyihoz. És
iskola mellé, is remek kikapcsolódás. Fáradt suli utáni estéken remek társ tud
lenni.
A mai sorozatunk nem más, mint a
borzasztó, és tragikus módon Tuti
gimi címre fordított One Tree Hill. A magyar cím már
csak azért is vicces, mert a sorozat 9 évadából csupán az első 4 játszódik a
gimiben, a többinek még csak köze sincsen hozzá. Ha már így rögvest a címénél
fogtam meg a történetet, akkor kezdjünk is ezzel. A magyar cím nem csak azért
pontatlan, mert a sorozat nagy része nem erről szól, hanem azért is - és főleg
ezért -, mert elveszi azt a mélyebb jelentést, amit az eredeti, angol cím
magában hordoz. Azt, ami tulajdonképpen az egész sorozatnak a mondandója, amit
a 9 teljes évad alatt sugároz - mehetsz
bárhova, megélheted az álmaid, de csak egy Tree Hill van a világon, és ez a
hely az otthonod. És ez
szerintem egyrészről egy rendkívül szép gondolat, másrészről pedig magasan
túlmegy azon, hogy szinte mindenki, aki csak hallomásból ismeri a szériát, egy
vállvonás mellett legyint egyet, hogy "Ugyan, ez is csak egy a sok
tinidráma közül!". Nem, nem az.
Rendben, az első néhány évad talán. De az
ötödik évad elejei 4 év ugrás, jót tesz a sorozatnak, felnőnek a szereplők, és
innentől a sorozat hangvétele is megváltozik. Mondhatni egy teljesen új
sorozatot kapunk, a rég megszokott szereplőkkel.
Nyilván némileg - na, jó, talán
nem is kicsit - elfogult vagyok a sorozattal, mert gyakorlatilag ezen nőttem
fel. Azt hiszem nyolcadikos koromban kezdtem el nézni, és akkor el is jutottam
a 4. évad végéig, aztán a feledés homályába merült a dolog, egészen tavalyig,
mikor is az érettségiszünetben előkotortam a DVD-ket, és elkezdtem elölről.
Közben persze rájöttem, hogy a DVD-k hiányosak, úgyhogy átnyergeltem a netre,
és kisebb-nagyobb megszakításokkal, de haladgattam a sorozattal, aztán... Aztán
a nyáron befejeztem. Ez az első igazán hosszú sorozat, amit tényleg
végignéztem, és egy másodpercet sem sajnálok az OTH-ra fordított 5 napból és 10
órából.
Voltak cselekményszálai, és
történései, amik annyi sebből véreztek, hogy csoda, hogy életben maradtak, de
szerintem egy annyira komplex és értelmes sorozatot kaptunk, ami tényleg ritka.
És még valamije van az OTH-nak, amivel tényleg nagyon kevés sorozat operál, ez
pedig a karakterfejlődés. Ez persze, törvényszerű, mivel a sorozat nagyon nagy
időt ölel fel, és az idő múlásával változik az ember értékrendje, és így a
jelleme is, de ezt semelyik másik sorozatomban nem éreztem eddig ennyire erősen, mint itt. Nathan és Hayley már a kezdeti évadokban sokat
változnak, és a későbbi részekben is fokozatosan vívják a harcaikat, de
mindkettejüknek megvan a maguk tiszta, és szilárd értékrendje. Brooke már egy más eset, de az összes
karakter közül talán ő az, aki a legtöbbet változik, a legpozitívabb irányba,
és mindannak ellenére, hogy az elején milyen személyiségből indulunk el, ő a
legszerethetőbb mind közül. Éppen ezért, mert rengeteg hibát követ el, de mind
olyan, amit bárki hétköznapi ember is elkövethetne, és ezért érezheti mindenki
közel magához.
A kezdeti karakterek közül Lucas és Peyton egy pillanatig sem hiányzott onnantól,
hogy kiírták őket - engem idegesített a drámázásuk, és az, hogy Lucas minden
harmadik részben könnyekig meghatódott valamin, Peytonben meg rohadtul zavart,
hogy szinte semmire nem tartotta a barátságát Brooke-kal, hogy semmibe vette
azokat az áldozatokat, amiket Brooke meghozott érte, és nem volt képes
eldönteni, hogy kell-e neki Lucas, vagy nem. Őket nem szerettem, rajtuk kívül
viszont szinte mindenkit. Az hetedik évadtól bevezetett új szereplőkkel szinte
kivétel nélkül kíméletlenül kilóra megvettek. Clay
és Quinn, Julian, Alex, a visszatérő Chase, egytől egyik imádtam
őket.
Lehet csak az beszél belőlem,
hogy a második felét már tényleg felnőtt fejjel láttam, de nekem az már sokkal
jobban tetszett (az 5. évadtól, illetve a 7.-től). Sokkal másabb dolgok
kerültek előtérbe, és rengeteg olyan apróság volt, amikért odáig voltam. Nem
kezdem el sorolni, mert rengeteg van, és spoilerek nélkül nem is nagyon lehet
írni róla.
 |
| Kívánj valamit. Megvan? Jó. Akkor most higgy benne. Teljes szíveddel. |
A 9. évadot szerintem nagyon
sikerült eltalálniuk. Erről egy kicsit spoileresebben.
A teljes évadot belengi valahogy a búcsú szele, mégis megvannak a kellő
izgalmak, kezdve az egészet Nathan elrablásával. Az a jelenet, amiben Nate a
feladásról beszél, de aztán eszébe jut, hogy nem szabad, és hogy egyetlen szó
keringett a fejében, "Kitartás",
ami ugye a Clayjel közös ügynökségük, abba beleborzongtam. Borzasztóan tetszett
a Chase-Chuck szál is, hogy Chase kiállt a
kissárc mellett, megvédte, még úgy is, hogy ezzel gyakorlatilag az álmai
vesztek oda. Ez is egy olyan része volt a sorozatnak, ami az értékrendekről, a
fontossági sorrendről mesél nekünk.
Dan visszahozatalának én szintúgy
nagyon örültem, mert egy jelenség a képernyőn, és ebben az évadban különösen
erősre sikeredett. Nate megmentése, a nyomozása, a terv, és végül a búcsúrésze...
Azt az epizódot megkönnyeztem, pedig magam sem gondoltam volna. Keith cameojával kerekké vált az egész, Dan
elnyerte a bátyja, és a fia megbocsátását, és ez talán feltette a pontot az ő
kálváriájára.
Chris Keller ikonikus alakja lett a sorozatnak, és én mindig alig vártam
a jeleneteit. Már korábban megmutatta az emberi oldalát, amikor eladta a
gitárját Hayley miatt, de ebben az évadban ismét kiéleződött, hogy mennyire
fontos neki a nő. És ezt a keserű, beteljesedhetetlen szerelmet én nagyon
bírtam Chrisben. Meg a zseniális zenéit, a fellépését, az E/3-at, a dumáit.
Clay, Quinn és Logan - főleg Logan - iszonyat édesek voltak, az a gyerek egy
tünemény. És ő végre korához illően beszélt, nem pedig olyan koravénen, mint Jamie. Jamie-t is
szerettem, de Logan nálam jobban betalált.
Borzasztóan sajnáltam, hogy a
Jana Kramer által megformált Alexet csak úgy kivették a sorozatból, ahogyan azt
is, hogy Brooke ideiglenesen nevelt lánya, Sam, nem kapott visszatérő szerepet
a későbbiekben. Sok ilyen apróság volt, amikkel jobbá lehetett volna tenni a
sorozatot, de tartom, hogy ezek ellenére is a korának, stílusának és műfajának
magasan a legjobbja a One Tree Hill, és jóval több pusztán tinidrámánál.
Ami még külön kiemelendő a
sorozattal kapcsolatban, az a zenéje.
Még a kezdeti WB-s időkben is, és aztán később a CW-n is zseniális volt a
sorozat zenéje. Már a főcímdal is fülbemászó, és magávalragadó, de Gavin DeGrawt
konkrétan innen szerettem meg, az összes zenéjével, a Fall Out Boyt,
a Jimmy Eat
Worldöt szintúgy... Rengeteg remek zene színesíti a szériát, ráadásul a
szereplők sokszor maguk is dalra fakadnak - Bethany Joy
Lenz (Hayley James Scott), Jana Kramer (Alex Dupré), Tyler Hilton (Chris Keller), Kate Voegele (Mia Catalano).
Akiknek ajánlom: bárkinek, aki unatkozik, akinek
bármi - tényleg bármi - gondja, baja, fájdalma van, mert az
OTH nagyon okos gondolatokkal operál. Mindenki találhat a sokszínű
szereplőgárdájában olyat, akivel azonosulhat szóval ne féljetek belevágni!
Kedvenc főszereplő: Brooke Davis, Nathan Scott, Clay
Evans
Kedvenc mellékszereplők: Jake Jagielski, Alex Dupré, Chris
Keller, Owen Morello
Kedvenc páros: Nathen&Hayley, Clay&Quinn
Pontozás: 10/9 túl nagylelkű vagyok, de
igazából így is szomorú vagyok a kilenc miatt, de a sokszori elkaszálástól való
félelem miatt egy pont lejött.
Link, ahol megtaláljátok: sorozatbarát
 |
| Az élet túl rövid ahhoz, hogy játszadozzunk. Ha szeresz valakit, és vele akarsz lenni, akkor csináld. Ne törődj a felfordulással. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. |
 |
| Van neve ennek a sötétségnek? Ennek a kíméletlenségnek, ennek a töméntelen gyűlöletnek? Hogy talált ránk mindet? Beosont az életünkben, vagy mi kutattuk fel, hogy magunkhoz csalogassuk? Mi történik velünk? Innentől kezdve úgy küldjük a gyerekeinket a világba, mintha háborúba indulnának? Reménykedve, hogy épségben hazatérnek. Abban a tudatban, hogy valamit biztosan elveszítenek menet közben. Mikor tévedtünk el? Mióta táplálnak az árnyak? Mióta növekszik a szívünkben ez a fekete lyuk? Van neve ennek a sötétségnek? Úgy hívják, mint téged? |
 |
| Néha azon tűnődök, hogy elvesztegetjük a szavainkat, és elvesztegetjük a pillanatainkat, és nem szakítunk időt arra, hogy kimondjuk a szavakat, amik a szívünkben vannak, mikor lehetőségünk lenne rá. |
 |
| Gondolkoztam erről az egész "boldognak lenni" dologról, és úgy hiszem, az emberek elvesznek, mikor a boldogságra mint sorsra gondolnak... Mind azt hisszük, egy nap majd boldogok leszünk; megszerezzük azt a kocsit, vagy munkát, vagy magunk mellett tudhatjuk azt az embert, akivel majd minden megoldódik. De a boldogság egy állapot, egy hangulat, nem a végzet. Olyan, mint fáradtnak vagy éhesnek lenni, nem állandó. Jön és megy, és ez így van rendben. És úgy érzem, ha az emberek így gondolnának rá, sokkal gyakrabban találnának boldogságot. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése