Ugrás a fő tartalomra

Teen Wolf - az első három évadról

Vannak sorozatok, amiknek a létezéséről alapvetően tudomásom van, mégsem tettek soha semmit azért, hogy én elkezdjem őket nézni. Ennek több oka is van, egyrészt, ha nincs nagyon durva marketingje, hogy mindenhonnan az jöjjön szembe, vagy ha nincs egy barátom se, aki nézné és rádumálna. Vagy egyszerűen úgy gondolom, hogy az alkoncepció nem fogna meg. A Teen Wolf határozottan ez utóbbi kategóriába tartozott, mert bár lépten-nyomon belefutottam, és a barátaim között is volt, aki nézte, a Vámpírnaplókban való csalódásom nem engedte, hogy belekezdjek a darába. Hogy mi változott?
Werewolves, hunters, kanimas-- it's like a freaking Halloween party every full moon.
Egyrészt, mostanra ugye már egy lezárt sorozatról beszélünk, és az ilyenhez azért mélyen mindig szívesebben nyúlok, mert jártam már úgy, hogy megszerettem egy újoncot, és korrekt lezárás nélkül kapott egy vagy két évad után kaszát, és az nagyon tudott fájni. Másrészt rájöttem, hogy Colton Haynes játszik benne, és nem rég beleszerettem Dylan O’Brienbe, szóval úgy vetődtem rá a sorozatra, mint gyöngytyúk a langyos takonyra. Szóval szögezzük is le az elején, nőből vagyok, igen, az eyecandy faktor miatt kezdtem el nézni a sorozat. Az tartott meg nála? Nagyon nem. Persze, továbbra is csodáltam Hoechlin meg Haynes felsőtestét, Posey kiskutya szemeit, meg O’Brien mosolyát, de egy idő után ezek mellékessé váltak, kellemes kísérőjévé egy amúgy gyakorlatilag minden szempontból jeleskedő sorozatnak. Innentől spoileresebben folytatom.
Scott: Stiles, what the hell are you doing?
Stiles: You weren't answering you're phone! Why do you have a bat?!
Scott: I thought you were a predator!
Alapvetően a Teen Wolfnál minden adva van ahhoz, hogy egy igaz nyálas tinidrámát kreáljanak belőle, negyvenből harminc perc szerelmi évődéssel, hisztivel meg minden egyéb járulékos problémával. A sorozat mégsem erre indul el, és ezért nem győzök elég hálás lenni a készítőknek. Van szerelmi szál, hogy ne lenne, az lenne a furcsa, ha nem lenne. De nem az van a fókuszban, sőt, gyakorlatilag huszadrangú, eltörpül minden mellett. A család és a barátok fontossága, a beilleszkedés nehézségei, a vérfarkassággal járó változások mellet.
Amikor elkezdtem az volt az első gondoltam, hogy igen, tutira itt is az lesz, hogy jó most vannak vérfarkasok, aztán jönnek majd a vámpírok meg a boszorkányok, de még csak véletlenül sem erre indultak. Egyrészről nagyon tetszik, hogy rengetegszer párhuzamot vonnak a vérfarkasok és a valódi farkasok között, és hogy a vérfarkasok is falkában élnek. Másrészt olyan mitológiát hoznak fel az egyes évadok során, amik talán önmagukban is megérnének egy-egy külön sorozatot. Ráadásul mindezek mellett a feszültségfokozás is nagyon fekszik a készítőknek, mert a 3B évadban részről részre szorul a hurok, és egyre nagyobb a tét, én meg mást se csináltam, csak kattintgattam a következő részekre.
Lydia: I want one.
Allison: Which one?
Lydia: The straight one, obviously.
És tényleg aggódtam a szereplőkért, mert a sorozat megmutatta, hogy oké, Peter visszatért a halálból, és Derek meg tudta menteni Corát, de ára van a dolognak – Dereknek konkrétan az alfaságába került. Szóval féltettem őket, és mint kiderült, nem is alaptalanul. S P O I L E R. (muszáj, mert ez tényleg olyan, hogy aki nem látta, nem akarja tudni). Allisont amennyire nem kedveltem eleinte, annyira megszerettem a 3. évadra, mert kiállt önmagáért, ment a saját feje után, de ésszerű kereteken belül maradva, és végülis a korábbi tettei is érthetőek voltak az ő szemszögéből nézve, csak kívülről kurva idegesítők. Ahogy az utolsó előtti részben Chrisszel búcsúzkodtak, lehetett sejteni, hogy valamelyikük meg fog halni, és mivel Chris megígérte, hogy nem kell aggódni érte, sejtettem, hogy Allison lesz az. Szóval bár megrázott a halála azért annyira nem lepődtem meg. Nem úgy Aidennél. Minő meglepő, őt se kedveltem az elején, de aztán olyan kis cukik voltak a tesójával is meg Lydiával is, hogy bemászott a szívembe, és basszus, ott hősködött, meg kinyírta az Onit, és így… Kard… És konkrétan meg kellett állítsam a részt, hogy felfogjam, hogy mi a szar történik. S P O I L E R V É G E.
A másik dolog, amiben szintén nagyon jó a sorozat, azok a karakterdinamikák. Nincsen az, hogy van egy összekötő ember, és akkor az egyes csoportok rajta keresztül kommunikálnak, hanem mindenki interakcióban van kábé mindenkivel. Isaac duója gyakorlatilag mindenkivel király volt, akár Derekről, akár Allisonról, akár Chrisről beszélünk. De Chris és Derek is nagyon jó együtt. Az Allison-Scott-Stiles-Lydia kvartettből mindenki kapcsolatban van mindenkivel, de Stilinski apuka is besegít Chrisnek, és Melissa együtt dolgozik Stilinskivel, de Melissa dinamikája is király Isaackel meg Stilesszal. Szóval tényleg, nincsenek klikkek, hanem állati jól egy egészben tartják a szereplőgárdát – és egyébként ez is olyan dolog, mint a dráma nem-túltolása, hogy nagyon sok sorozatnak nem sikerül.
Ráadásul nem csak hogy jók a dinamikák, de változnak. Két szereplő egymáshoz való viszonya válthat pozitívból negatívba, semlegesből pozitívba, vagy negatívból pozitívba, ráadásul úgy, hogy alá van támasztva történésekkel. Chris és Derek kapcsolatának fejlődése szerintem a legjobb példa erre, de ott van Allison és Scott, akik az első szerelemből szakítanak ugyan, de továbbra is szeretik egymást, Allisonra ugyan rátör a kétségbeesett vágy, hogy farkasokat gyilkolászva illeszkedjen be a családjába, de utána egy nagyon szoros barátságon sikerül tartani a kapcsolatukat. Vagy Stiles és Lydia, akik láthatóan egymáshoz nagyon ragaszkodó, szoros barátokká növik ki magukat, Stiles rajongásából, és abból, hogy Lydia figyelemre se méltatta a fiút. 
Allison Argent: I came to save my best friend.
Scott McCall: I came to save mine.
Isaac Lahey: I just didn't feel like doing any homework.
A harmadik, ami nélkül a Teen Wolf nem lenne Teen Wolf, az a humor. Nagyon jó érzékkel használnak feszültségoldásra humort. Sok sorozat próbálkozik vele, de többnyire hamvaiban elvérzik, de Stiles, Isaac, Finstock edző és te jó ég, Peter is olyan váratlan pillanatokban dobott be egy-egy egysorost, hogy azt öröm volt nézni/hallgatni.

Szóval nekem a Teen Wolf egy abszolút pozitív csalódás volt, ami remek színészi játékokkal, remek történetvezetéssel, remek hangulatkeltéssel és remek karakterekkel operál, humoros, nem túldrámázott, de legfőképp egyedi. Ráadásul az eyecandy faktornak is bőőven eleget tesz, szóval még nézni is jó.
My grandmother can move faster than that, and she’s dead. Do you think you can move faster than the lifeless corpse of my dead grandmother?
Az első három évad nálam kap egy erős 10/9-et. Nem azért kilenc, amiért mondjuk kilenc lenne a House, vagy kilenc a The Night Manager, vagy a Daredevil (bár az talán kilenc és fél). Azért kilenc, mert anélkül szórakoztat, hogy idegesítene, de közben veszettül izgulok, hatással van rám, és élvezem.
Ti ismeritek a Teen Wolfot? Ha igen, mit gondoltok róla? Ha nem, kedvet kaptatok esetleg hozzá ezek után? Hagyjátok a válaszotokat odalenn, én pedig megyek és belevetem magamat a negyedik évadba. (közben mire a cikk átnézéséhez és kirakásához jutottam, már az ötödikbe).  

Megjegyzések