Vannak sorozatok, amiknek a létezéséről alapvetően
tudomásom van, mégsem tettek soha semmit azért, hogy én elkezdjem őket nézni.
Ennek több oka is van, egyrészt, ha nincs nagyon durva marketingje, hogy
mindenhonnan az jöjjön szembe, vagy ha nincs egy barátom se, aki nézné és
rádumálna. Vagy egyszerűen úgy gondolom, hogy az alkoncepció nem fogna meg. A
Teen Wolf határozottan ez utóbbi kategóriába tartozott, mert bár lépten-nyomon
belefutottam, és a barátaim között is volt, aki nézte, a Vámpírnaplókban való
csalódásom nem engedte, hogy belekezdjek a darába. Hogy mi változott?
Werewolves, hunters, kanimas-- it's like a freaking Halloween party every full moon.
Egyrészt, mostanra ugye már egy lezárt sorozatról
beszélünk, és az ilyenhez azért mélyen mindig szívesebben nyúlok, mert jártam
már úgy, hogy megszerettem egy újoncot, és korrekt lezárás nélkül kapott egy
vagy két évad után kaszát, és az nagyon tudott fájni. Másrészt rájöttem, hogy
Colton Haynes játszik benne, és nem rég beleszerettem Dylan O’Brienbe, szóval
úgy vetődtem rá a sorozatra, mint gyöngytyúk a langyos takonyra. Szóval
szögezzük is le az elején, nőből vagyok, igen, az eyecandy faktor miatt kezdtem el nézni a sorozat. Az tartott meg nála? Nagyon nem. Persze, továbbra is csodáltam
Hoechlin meg Haynes felsőtestét, Posey kiskutya szemeit, meg O’Brien mosolyát,
de egy idő után ezek mellékessé váltak, kellemes kísérőjévé egy amúgy
gyakorlatilag minden szempontból jeleskedő sorozatnak. Innentől spoileresebben
folytatom.
Scott: Stiles, what the hell are you doing?
Stiles: You weren't answering you're phone! Why do you have a bat?!
Scott: I thought you were a predator!
Alapvetően a Teen Wolfnál minden adva van ahhoz, hogy
egy igaz nyálas tinidrámát kreáljanak belőle, negyvenből harminc perc szerelmi
évődéssel, hisztivel meg minden egyéb járulékos problémával. A sorozat mégsem
erre indul el, és ezért nem győzök elég hálás lenni a készítőknek. Van szerelmi
szál, hogy ne lenne, az lenne a furcsa, ha nem lenne. De nem az van a
fókuszban, sőt, gyakorlatilag huszadrangú, eltörpül minden mellett. A család és
a barátok fontossága, a beilleszkedés nehézségei, a vérfarkassággal járó
változások mellet.
Amikor elkezdtem az volt az első gondoltam, hogy igen,
tutira itt is az lesz, hogy jó most vannak vérfarkasok, aztán jönnek majd a
vámpírok meg a boszorkányok, de még csak véletlenül sem erre indultak.
Egyrészről nagyon tetszik, hogy rengetegszer párhuzamot vonnak a vérfarkasok és
a valódi farkasok között, és hogy a vérfarkasok is falkában élnek. Másrészt
olyan mitológiát hoznak fel az egyes évadok során, amik talán önmagukban is
megérnének egy-egy külön sorozatot. Ráadásul mindezek mellett a
feszültségfokozás is nagyon fekszik a készítőknek, mert a 3B évadban részről
részre szorul a hurok, és egyre nagyobb a tét, én meg mást se csináltam, csak
kattintgattam a következő részekre.
Lydia: I want one.
Allison: Which one?
Lydia: The straight one, obviously.
És tényleg
aggódtam a szereplőkért, mert a sorozat megmutatta, hogy oké, Peter visszatért
a halálból, és Derek meg tudta menteni Corát, de ára van a dolognak – Dereknek konkrétan
az alfaságába került. Szóval féltettem őket, és mint kiderült, nem is
alaptalanul. S P O I L E R. (muszáj, mert ez tényleg olyan, hogy aki nem látta,
nem akarja tudni). Allisont amennyire nem kedveltem eleinte, annyira
megszerettem a 3. évadra, mert kiállt önmagáért, ment a saját feje után, de
ésszerű kereteken belül maradva, és végülis a korábbi tettei is érthetőek
voltak az ő szemszögéből nézve, csak kívülről kurva idegesítők. Ahogy az utolsó
előtti részben Chrisszel búcsúzkodtak, lehetett sejteni, hogy valamelyikük meg
fog halni, és mivel Chris megígérte, hogy nem kell aggódni érte, sejtettem,
hogy Allison lesz az. Szóval bár megrázott a halála azért annyira nem lepődtem meg. Nem úgy Aidennél. Minő meglepő, őt se
kedveltem az elején, de aztán olyan kis cukik voltak a tesójával is meg
Lydiával is, hogy bemászott a szívembe, és basszus, ott hősködött, meg kinyírta
az Onit, és így… Kard… És konkrétan meg kellett állítsam a részt, hogy
felfogjam, hogy mi a szar történik. S P O I L E R V É G E.
A másik dolog, amiben szintén nagyon jó a sorozat,
azok a karakterdinamikák. Nincsen az, hogy van egy összekötő ember, és akkor az
egyes csoportok rajta keresztül kommunikálnak, hanem mindenki interakcióban van
kábé mindenkivel. Isaac duója gyakorlatilag mindenkivel király volt, akár
Derekről, akár Allisonról, akár Chrisről beszélünk. De Chris és Derek is nagyon
jó együtt. Az Allison-Scott-Stiles-Lydia kvartettből mindenki kapcsolatban van
mindenkivel, de Stilinski apuka is besegít Chrisnek, és Melissa együtt dolgozik
Stilinskivel, de Melissa dinamikája is király Isaackel meg Stilesszal. Szóval
tényleg, nincsenek klikkek, hanem állati jól egy egészben tartják a
szereplőgárdát – és egyébként ez is olyan dolog, mint a dráma nem-túltolása,
hogy nagyon sok sorozatnak nem sikerül.
Ráadásul nem csak hogy jók a dinamikák, de változnak. Két szereplő egymáshoz való viszonya válthat pozitívból negatívba, semlegesből pozitívba, vagy negatívból pozitívba, ráadásul úgy, hogy alá van támasztva történésekkel. Chris és Derek kapcsolatának fejlődése szerintem a legjobb példa erre, de ott van Allison és Scott, akik az első szerelemből szakítanak ugyan, de továbbra is szeretik egymást, Allisonra ugyan rátör a kétségbeesett vágy, hogy farkasokat gyilkolászva illeszkedjen be a családjába, de utána egy nagyon szoros barátságon sikerül tartani a kapcsolatukat. Vagy Stiles és Lydia, akik láthatóan egymáshoz nagyon ragaszkodó, szoros barátokká növik ki magukat, Stiles rajongásából, és abból, hogy Lydia figyelemre se méltatta a fiút.
Allison Argent: I came to save my best friend.
Scott McCall: I came to save mine.
Isaac Lahey: I just didn't feel like doing any homework.
A harmadik, ami nélkül a Teen Wolf nem lenne Teen
Wolf, az a humor. Nagyon jó érzékkel használnak feszültségoldásra humort. Sok
sorozat próbálkozik vele, de többnyire hamvaiban elvérzik, de Stiles, Isaac, Finstock edző és
te jó ég, Peter is olyan váratlan pillanatokban dobott be egy-egy egysorost,
hogy azt öröm volt nézni/hallgatni.
Szóval nekem a Teen Wolf egy abszolút pozitív csalódás
volt, ami remek színészi játékokkal, remek történetvezetéssel, remek
hangulatkeltéssel és remek karakterekkel operál, humoros, nem túldrámázott, de
legfőképp egyedi. Ráadásul az eyecandy faktornak is bőőven eleget tesz, szóval
még nézni is jó.
My grandmother can move faster than that, and she’s dead. Do you think you can move faster than the lifeless corpse of my dead grandmother?
Az első három évad nálam kap egy erős 10/9-et. Nem azért kilenc, amiért
mondjuk kilenc lenne a House, vagy kilenc a The Night Manager, vagy a Daredevil
(bár az talán kilenc és fél). Azért kilenc, mert anélkül szórakoztat, hogy
idegesítene, de közben veszettül izgulok, hatással van rám, és élvezem.
Ti ismeritek a Teen Wolfot? Ha igen, mit gondoltok
róla? Ha nem, kedvet kaptatok esetleg hozzá ezek után? Hagyjátok a válaszotokat
odalenn, én pedig megyek és belevetem magamat a negyedik évadba. (közben
mire a cikk átnézéséhez és kirakásához jutottam, már az ötödikbe).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése