Call me by your name - kritika

Mostanában magamba injekcióztam egy jó adag kultúrát, úgy néz ki, ismét visszaálltam arra, hogy olvasok, elkezdtem filmeket nézni – amik túlmutatnak a Disney Channel szintű gimis filmeken, és a gyenge akcióvígjátékokon (de ez mit sem változtat azon, hogy a Kém továbbra is az egyik kedvenc filmem), és újabban legnagyobb örömömre színházba is viszonylag gyakran eljutok. (Épp ezért a sok kultúrprogram közül talán ijesztően fog kiugrani a Majka koncert, de borzasztóan várom). Idén túlestem életem első Oscar gáláján, és erős megérzésem van azzal kapcsolatban, hogy jó ideig ez volt az utolsó is – hacsak jövő ilyenkorra nem csúszik be valami ordítóan nagy kedvenc film (és én őszintén remélem amúgy, hogy mondjuk a Beautiful Boy képében be fog).
Szóval, hogy jutottam én, a köztiszteletben álló filmes analfabéta oda, hogy elkezdtem nézni az Oscart? Nos, mert láttam három egész Oscar jelölt filmet, és mindenképp úgy gondoltam, hogy akkor innentől kezdve már hozzáértőnek számítok, ready, set, go, induljon a filmparádé. Hamar rádöbbentem, hogy ez azért nem egészen így van, és hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna, és amúgy ez inkább unalmas rizsa, mint bármi olyan, aminek ténylegesen köze lenne a poszthoz. De ha már Oscar-jelölt filmekről beszélek, akkor ugorjunk is konkrétan arra, amiről itt hosszasan szándékozok merengeni, ez pedig nem más, mint a Szólíts a neveden!. A tovább mögött bővebben.
Alapvetően vagyok ellene a romantikus filmeknek, ez tény. DE! (óriási nagy betűkkel, vastagon szedve, aláhúzva). Nem magával a romantikával van bajom, nem a szerelmet akarom máglyán elégetni (na jó, néha de, de ez egyéni szociális probléma, és semmi köze a filmhez). A romantikus filmekkel szembeni gondom azzal van, ahogyan százból kilencvenkilencet megvalósítanak. Ugyanazokra a bevált, olajozottan forgó klisékre építenek, semmi újszerűt nem mernek vállalni, és természetesnek veszik a „boldogan éltek amíg meg nem haltak”-ot. És pont itt a kulcsa annak, hogy miért szerettem annyira borzasztóan nagyon a Szólíts a neveden-t. Vagyis, több oka is volt, de maga a történet építése az egyik legalapvetőbb, függetlenül attól, hogy alapkoncepciós témaválasztásban az egyik legtöbbször elmesélt modellt veszi elő. Pillanat és magyarázom.
A kamaszkori első, forró szerelem, egy forró vakáció során nem is lehetne nyilvánvalóbb alap, egy tipikus amerikai romantikus filmhez. A mi szerencsénk az, hogy a filmnek és a könyvnek is gyakorlatilag annyi a köze Amerikához, amennyit a benne fellelhető multikultralizmus megkíván. Ugyanis függetlenül attól, hogy a főhősünk részben amerikai, hogy a könyv írója részben amerikai, hogy a film részben amerikai, és hogy a forgatókönyvíró amerikai, a film és a könyv maga is sokkal inkább európai. Borzasztóan művelt és intellektuális, szórakoztató, és intelligens humort produkál, érzelmeket mutat és ad át úgy, hogy közben egy másodperce sem válik sem olcsó melodrámává, sem ócska komédiává.
Még mielőtt megkapnám a savazást, hogy De miért nem írod le, hogy „igazából” miről szól a film, a károgók kedvéért leírom: igen, a Szólíts a neveden! két férfi szerelmét mutatja be. Hogy ez igényel-e minimális nyitottságot? Nyilván. Zavaró-e? Ha nem vagy szűklátókörűen homofób, akkor abszolút nem. Ugyanis. A filmet a színészi játék, és főleg Timothée Chalamet játéka, elviszi a hátán (persze, Armie Hammer is nagyszerű, de Chalamet ha egy szót nem szólna, gyakorlatilag mimikával akkor is vinné a filmet). A könyv esetében ez egy kicsit komplikáltabb, abban már vannak érzékletesebben és nagyobb részletességgel leírt részek – többnyire semmi megbotránkoztató, de azért mégis –, ugyanakkor azt gondolom, hogy maga a stílus, az érzelmek, és a képek bőven megérnek mindent. És apropó stílus… Engem olvasás közben borzasztóan vitt magával André Aciman stílusa, mert bár néha rettenetesen hosszú mondatai voltak, azok koherensen voltak összerakva, és ujjongva imádtam a sok összesűrített jelzőt.
A filmnek is és a könyvnek is óriási erénye egyébként a hangulatteremtés. (Őszintén elnézést amúgy, hogy nem tudok külön beszélni könyvről és filmről, de összességében úgy gondolom, hogy egy annyira jól sikerült adaptációról van szó, amit érdemes egy szinten emlegetni a könyvvel. Főképp azért, mert a film nem elnyomni, hanem kiegészíteni akarja a könyvet; kitölteni a blindspotokat, a történetmesélésben beálló homályos foltokat, és egy vizualizációt adni az egész történetnek, ami szerintem dicséretes – és mellesleg teljes mértékben sikerül is). És ha már az imént a hangulatteremtésről beszéltem, az csodálatosan átjön mind a könyvből, mind a filmből. Ott érzem magam Észak-Olaszországban, érzem a tenger illatát, a párás, fülledt levegőt, a piazzák forró köveit, látom magam előtt a túlérett barackokat (én sem hiszem el, hogy ezzel semmi ízléstelent nem sütök el, de túl fontos a Szólíts a neveden! a számomra ahhoz, hogy feláldozzam olcsó viccek oltárán).

Alapvetően szerintem egy borzasztóan bölcs történetről van szó, mert bár nincs két egyforma szerelem, azért azt gondolom, hogy bárki, aki volt kamasz, az legalább részben tud azonosulni a történettel és Elio érzéseivel. A kicsapongó gondolataival, az óriási amplitúdó mentén megjelenő vágyaival, annak tárgyaival, a hangulatának egyik percről a másikra történő változásával, és avval, hogy mennyire könnyen beleszeret az ember valaki olyanba, akinek eleinte rémesen idegesítenek a hibái, de idővel pont ezeket a hibákat szeretjük meg benne a legjobban. Ha valamit fontos leszögezni a Szólíts a neveden!-nel kapcsolatban, hát az az, hogy függetlenül attól, hogy „meleg-történet”, mégsem elsősorban az. Ez egy szerelmes történet, ami két ember egymáshoz fűződő kapcsolatát és szerelmét mutatja be, és ez azt gondolom, hogy nemre vagy nemi irányultságra való tekintet nélkül gyönyörű, mert megmutatja, hogy mennyire mély, talán tompuló, de soha el nem múló érzéseket hozhat egy első szerelem, hogy mennyire intenzív lehet, és mennyire gyönyörű.
A film zárása első körben nagyon tetszett (szerk. megj: előbb láttam a filmet, aztán olvastam a könyvet). A legvégén *SPOILER* Chalamet kandallóba bámulva merengős jelenete annyira fantasztikus volt, hogy én őszintén remélem, hogy ez a fiú egyszer megkapja az Oscart is. *SPOILER vége* Ugyanakkor olvastam halvány cafatkákat arról, hogy Luca Guadagnino, a film rendezője, mindenképpen szeretne folytatást a filmhez, és én nem vagyok biztos benne, hogy szeretném. Félre ne értsetek, imádtam Olivert, imádtam Eliot, imádtam őket együtt, és imádtam Chalamet-t és Hammert is, de a könyvben annyira mesésen zárták le a történetet, hogy ezt innentől kezdve bármilyen továbbvitel csak tönkretenné. Komolyan mondom, engem ennyire nem tört össze még könyv befejezése, pedig még csak nem is szomorú, csak szép. És én megértem Gaudagninot, hogy a történet rabjává vált, és többet akar mutatni, de… Azt tényleg csak akkor lehet, hogyha koherensen belepasszol, és illik a könyv 4. részének minden szavához.
Még mielőtt lezárnám azonban ezt a posztot, beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi is ennek a történetnek az üzenete, hogy egészen konkrétan mire is vonatkozik, vonatkozhat Elio és az apukájának a beszélgetése a nyár végén. Viszont ahhoz, hogy erről ténylegesen, nem rébuszokban beszélve írni tudjak, ki kell rakjak egy ordas nagy spoiler jelzést, szóval aki nem akarja a film/könyv legszebb pillanatait lelődözni magának, az görgessen lefele egészen a vége jelzésig (bár amúgy a spoiler-mentes izgi részen már többnyire túl vagyunk). Nade.
SPOILER
Rengeteg vita megy arról, hogy most akkor tulajdonképpen mire is fut ki a történet üzenete. Egyrészről rettenetesen örültem, hogy ezt a beszélgetést gyakorlatilag egy az egyben, szóról szóra átvették a könyvből, mert így tényleg egyként tudom kezelni a kettőt. Másrészről pedig pillantsunk rá első sorban, hogy miről is van szó.
„– Nézd – szakított félbe –, gyönyörű barátság ez a kettőtöké. Talán több is, mint barátság. Én pedig irigyellek ezért. A legtöbb szülő az én helyemben most csöndben reménykedne, hogy majdcsak elmúlik az egész, vagy azért imádkozna, hogy mihamarabb megjöjjön a fia esze. Én nem ilyen szülő vagyok. A te helyzetedben azt mondom, ha jön a fájdalom, fogadd el, ha van még láng, ne oltsd ki, ne légy vele kegyetlen. Annyi mindent tépünk ki magunkból a gyógyulás mesterséges felgyorsítása érdekében, hogy harmincéves korunkra már egészen csődbe megyünk, és minden újabb találkozásnál egyre kevesebbet és kevesebbet tudunk adni. Gyötrő dolog, ha éjjelente nem hagy aludni a hiány, és az sem kellemesebb, ha látjuk, mások hamarabb felejtenek el minket, mint szeretnénk. De szándékosan semmit sem érezni, nehogy valamit érezünk kelljen… Ez borzalmas pazarlás.”
Első körben cincáljuk szét ezt a részt, aztán rátérhetünk apu beszédének a másik részére is, de beszéljünk erről, mert talán ez az egyszerűbb és a kevésbé félreértelmezett. Összességében nagyon sokan – az általam olvasott kritikák zömében – teljesen máshogy értelmezik a történet végi üzenetet, mint ahogyan én. Nem felétlen rosszul, csak máshogy, ami nyilván rengeteg okból fakadhat. Azt gondolom műveltséghez nincs feltétlen köze, világszemlélethez, és érzelmi intelligenciához annál inkább.
De miről szól ez a bekezdés az én meglátásom szerint? Egyrészről Elio apja kifejezi a fia iránti teljes elfogadást – gyakorlatilag kerek-perec kimondja; tudott az Oliverrel való kapcsolatukról, és úgy gondolja, hogy nincs ebben semmi rossz, mert hogyan is lehetne rossz bármi, aminek a szerelemhez, az érzelmekhez van köze. Aztán azt mondja, hogy semmiképp se fojtsa el az érzéseit, mert az sosem vezet jóra, és inkább hagyja, hogy az érzések eluralkodjanak rajta, és egy időre átvegyék az irányítást, mert ha erőszakkal tépi ki magából, akkor azt a részét sosem kapja már vissza, és ez egy FUCKING FACT. Én konkrétan remegve könnyeztem, amikor ezeket a sorokat olvastam, mert alapvetően én is így állok hozzá az élethez – nagy amplitúdón érzek; ha fáj, az nagyon fáj, ha szeretek, akkor nagyon szeretek, de az üresség… Annál rosszabb nincs.
„– Akkor hadd mondjak még valamit. Így világosabb lesz. A közelébe kerültem ugyan, de valójában sosem volt részem abban, amiben most neked. Mindig visszatartott vagy megakadályozott valami. A te életed a te ügyed. Azt viszont ne felejtsd el, hogy a testünkből csak egy van. A legtöbben jobb híján úgy élnek, mintha két életük lenne, egyik a vázlat, másik a kész mű, a kettő közt megannyi variációval. Pedig csak egy van, és a szíved hamarabb kopik el, mint gondolnád, ami pedig a testedet illeti, egyszer csak eljön az idő, amikor mások már ránézni sem akarnak, nemhogy még a közelébe is jöjjenek. Most csak a fájdalom van. Nem irigylem tőled ezt a fájdalmat, és mégis irigylem.”
Ezt a részt sokan úgy értelmezték, hogy Elio apja itt gyakorlatilag arra bíztatja a fiát, hogy most akkor amíg fiatal, gyakorlatilag b*sszon meg mindent, ami él és mozog, az se baj, ha állat, nem ember. Szerintem, azonban abszolút nem erről van szó. Pont hogy az előbbi monológra utal vissza, hogy ő visszatartotta magát – vagy őt visszatartották, szinte lényegtelen –, ezért nem volt része abban, amiben Elionak. És hogy függetlenül attól, hogy most csalódott, és a szíve tele van fájdalommal, nem szabad biztonsági játékot játszani, nem szabad nem-érezni, mert hiába óvatoskodod ki a határaidat, mintha ez csak egy próba lenne, nem az. Ez élesben megy, és nincs második lehetőség, vagy ha van, az már egészen biztos nem olyan, mint az első. És szerintem nem is arról van szó, hogy „élje ki magát, aztán, majd ha nem maradt benne semmi, jöhet a család”. Szerintem pont ellenkezőleg, hogy igenis arra van szükség ahhoz, hogy egy Elioékéhoz hasonló család korrekten és olyan elfogadásban és szeretetben tudjon együtt élni, amilyenben ők élnek, hogy megtapasztalja mindazt, ami érdekli, és ne maradjon benne egy savanyú „Mi lett volna, ha…?”, ami az egész későbbi életére rányomja a bélyeget.
Én így értelmeztem ezeket a sorokat, de abszolút elfogadok más véleményeket, sőt, ami azt illeti, szívesen bocsátkozom vitába (vitába, és nem veszekedésbe), a témát illetően, mert úgy gondolom, hogy ez végre egy olyan mű, amiről lehet beszélgetni, érveket és véleményeket ütköztetni. Sőt, hovatovább, nem csakhogy lehet, de érdemes is.
SPOILER VÉGE
Nem tökéletes a film, távolról sem. Most, hogy képgyűjtés szempontjából kvázi másodszor is újranéztem, feltűntek olyan hibái, amik elsőre nem. Valóban borzasztóan zavaró, hogy a szereplők időnként teljesen kívül esnek a fókuszból, vagy félig kigyalogolnak a képekből. Ugyanakkor számomra ez mit sem vett el a filmélményből, amit a Call me by your name nyújtott. Arról nem beszélve, hogy milyen - számomra - egyedülálló zenei világgal működött. És itt persze, egyrészről a Mystery of Love-ról beszélek, ami a maga nemében gyönyörű, szövegileg, és zeneileg egyaránt, és épp az egyszerűsége miatt tetszett leginkább az Oscar-jelölt dalok közül (függetlenül attól, hogy ezt az egy filmet láttam a kategória jelöltjei közül). De a film teljes soundtrackje annyira furcsa és szokatlan, hogy nekem pont emiatt nagyon megkapó volt. 

Most már azt hiszem, végképp írtam mindenről, amiről akartam, már csak annyi maradt, hogy elmondjam, a legmelegebb szívvel tudom ajánlani ezt a filmet bárkinek, aki szeretne egy szép szerelmes filmet látni, és közben gyönyörködni az olasz tájban. A könyvet pedig mindenkinek, aki a filmet meglátva nem tudja elengedni a történetet, vagy csak idézne egy kis nyarat a tél végére, egy romantikus regénnyel. Végezetül pedig itt hagyom a pár legkedvesebb részletemet a könyvből.
IDÉZHETŐ IDÉZETEK
„Jött. Elment. Más nem változott. Nem változtam. Nem változott a világ. Mégis minden más lesz innentől. Nem marad egyéb, csak az álmodozás, és a különös emlékek.” (242. oldal)
„Én azonban megértettem az intelmet, és a bírói figyelmeztetés előtt elfogadatlan bizonyíték birtokába jutó esküdtek módjára ráébredtem, ezt az időt kölcsönkaptuk, sőt kölcsönkapott minden idő, és a kölcsönadó éppen akkor hajtja be rajtunk, amikor a legkevésbé vagyunk képesek törleszteni, sőt újabb kölcsönre szorulnánk.” (197. oldal)
„Inkább hallgassunk, ne szóljunk erről egy szót se, vagy ha már igent mondani nem merünk, nemet mondani pedig nem akarunk, maradjunk a „Később!”-nél. Ezért mondanak „talán”-t az emberek, amikor valójában úgy értik, „igen, de remélem egyelőre nemnek veszed, és kérlelni kezdesz, könyörgök, kérlelj még egy kicsit!”? (25. oldal)
„Az idő szentimentálissá tesz. Végső soron talán a szenvedéseinket is maga az idő okozza.” (281. oldal)
„Annyi mindent tépünk ki magunkból a gyógyulás mesterséges felgyorsítása érdekében, hogy harmincéves korunkra már egészen csődbe megyünk, és minden újabb találkozásnál egyre kevesebbet és kevesebbet tudunk adni. Gyötrő dolog, ha éjjelente nem hagy aludni a hiány, és az sem kellemesebb, ha látjuk, mások hamarabb felejtenek el minket, mint szeretnénk. De szándékosan semmit sem érezni, nehogy valamit érezünk kelljen… Ez borzalmas pazarlás.” (271. oldal)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Call me by your name - kritika

Mostanában magamba injekcióztam egy jó adag kultúrát, úgy néz ki, ismét visszaálltam arra, hogy olvasok, elkezdtem filmeket nézni – amik tú...