"Mondottam ember küzdj, és bízva bízzál!"
Hát ez a Barcelona azt tette. Küzdött, bízott, hitt, és végül győzött. Nem, nem győzött, diadalmaskodott. Onnan állt fel, ahonnan szinte senki nem gondolta, hogy képes lesz rá. Gigászi csatában nyertek, teljes mértékig megérdemelten. Azt, hogy itt bizony egy másik Barcáról van szó, öt perc után tudtam. Nem Messi gólja miatt. A játék képének okából. A sok, gyors passzos, támadó foci szemet gyönyörködtető, és szívet melengető látvány volt. Mert ez az a Barcelona. Az a bizonyos. Az, amelyikbe én minden az elsőtől az utolsó játékosig szerelmes vagyok. Az, akit méltán neveznek a világ legjobb csapatának. Az, akit már nagyon régen nem láttam. A Barcelona feltámadt, ez kétségtelen tény. Mert ott csillogott a győzni akarás minden szempárban, minden eladott labdának utánamentek, és ami a legfontosabb, hogy egy pillanatig sem érdekelte őket az, hogy kétgólos hátrányban vannak. Igaza volt - talán Allegri mondta a meccs előtt - hogy 0-0-ról indult a találkozó. Valóban.
"Nekünk holnap 90000 olyan szurkolóra van szükségünk, aki hisz bennünk. Aki úgy gondolja, hogy nem fogunk továbbjutni, az inkább adja oda másnak a bérletét."
/Piqué/
Megkapták. A Camp Nou mindig híres volt a hangulatáról, de rég volt ilyen hangos a stadion. Egy árva lélek nem volt - a néhány Milan szurkolón kívül - akinek ne a csapattal együtt dobott volna a szíve. Csodálatos volt látni, ahogy az első gólt még csak kicsit ünnepelte a csapat, és mentek tovább, minden egyes pályát elhagyó labdáét egyből újra játékba hoztak, nem szaroztak a rögzített helyzetekkel. Mert pontosan tudták, mi a tét. Nem feltétlen a továbbjutás. Persze, nyilván az is. De katalán közönség előtt kiesni, lélektelen játékkal nem lehet. Teljes erőbedobásúval is csak ritkán. Ez íratlan szabály. És hajtottak, a perc minden percében hajtottak.
Nem mondom, a szerencse is velünk volt, amikor Niang lövése kipattant a kapufáról, és hálát adok az égnek, hogy nem bárki más volt ott a Milanból, mert akkor egészen biztosan nem itt tartanék - valószínűleg a kedvezőtlen eredménytől magam alá zuhanva zokognék a párnámban. De emellett az is vitathatatlan, hogy a Barca megérdemelten nyert. És talán korai lenne kijelenteni, de talán visszatértek. Talán elindultak fölfele a gödörből kivezető úton.
És ami az én szívemet legjobban melengeti, az Villa. Nem játszott jól, eszembe sem jutna azt mondani, hogy jól játszott, mert nem így van. Észrevehetetlen volt a meccs nagy részén, többnyire rosszul helyezkedett, már ha helyezkedett. De Villa befejezőcsatár, olyan mint Gomez, akinek többnyire az a dolga, hogy jókor legyen jó helyen, és a támadással felvéve a ritmust, egy kényszerítő után bemozogva, egy átvétellel - vagy átvétel nélkül - a kapuba pofozza a labdát. Hogy fejel, felsőtesttel, vagy lábbal, az a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. És Villa jó helyen volt, és gólt szerzett, amiben valószínűleg Xavinak több érdeme volt, mint neki, de én ettől függetlenül megkönnyeztem. Mert az az öröm, amit ő mutatott nem lehetett hamis. Az a megkönnyebbülés, ami az arcán volt, valós volt. Mert ő is érzi, hogy valami nincs rendjén, és bárhogy próbál ellene tenni, nem sikerül neki. De most talán, ez egy kicsike szelet süti neki, egy apró bíztatás, hogy megéri küzdeni.
Szóval én csak annyit akarok zárásképp - mert bár nagyon sok mindenről tudnék még írni, Kassairól is, hogy nagyon jó döntéseket hozott, és okosan vezette a meccset - de nem írok, egyrészt mert késő van, másrészt, mert a meccset megvitatni nem az én dolgom, a Barcát tovább éltetni meg nem akarom - pedig tudnám.
Szóval a végére tényleg csak annyit, hogy
¡Muchas gracias a todos
és hogy
Visca el Barca! Visca Catalunya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése