Dolgok, amiket nagyon szeretek a fociban....

Sziasztok!

Megint focis téma, de talán már meg sem lepődtök ezen, csak elnéző mosollyal konstatáljátok, hogy képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Azt már tudjátok, hogy nagy az igazságérzetem, és valamilyen szinten ez a bejegyzés is ezzel lesz összefüggésben. Azt is tudjátok, hogy utálom a megkülönböztetést, a diszkriminációt legyen az pozitív vagy negatív. És hogy ki nem állhatom a csalást, és a tisztességtelenséget. Sajnálatos módon pedig többnyire ezek jellemzik modern korunk labdarúgását, de szerencsére vannak kivételek.

Ezekből a kivételekből mutatnék néhány válogatást nektek, amiktől összefacsarodott a szívem kissé. Nem is feltétlenül a mezodaadogatásokról beszélek, bár az is kétségkívül rendes dolog, hanem arról, amikor egy teljes csapat lázad fel bírói döntés ellen, a fair play szent szellemében. És ez dicséretes dolog, tisztelendő, és piszkosul hiányolom a fociból. Mert persze, a győzelem a fontos, és idegen a játék szellemiségétől az, hogy inkább játsszunk szépen és kapjunk ki, minthogy csúnya játékkal nyerjünk, de... Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy játék. Egy játék, amit milliók imádnak világszerte, olykor-olykor olyan hévvel, vehemenciával és odaadással, mint semmi mást a világon, de ez akkor is csak játék. A világ leggyönyörűbb és legtöbbek által szeretett játéka. Aminek a játék szeretetéről, a másik csapat tiszteletéről, és a foci szellemiségének a tiszteletben tartásáról kéne szólnia, nem a pénzről, nem a trófeákról, a díjakról, nem az átigazolási rekordokról, vagy egyáltalán bármilyen rekordokról. A játék nyújtotta puszta élvezet kellene, hogy a középpontban legyen. Túl sokat várok el, igaz?

De itt, ebben a néhány videóban az látható, amilyennek a focinak szerintem lennie kéne. Önzetlen játékosok, óriási emberek, óriási sportemberek. A szó minden értelmében véve csapatok. Focisták. Játszani imádó örök gyerekek. Ronaldinho... Félelmetes, hogy azt az embert mennyien szeretik, mennyien tisztelik, mennyien néznek fel rá, teszem hozzá, jogosan. Soha nem lehet őt látni a fülig érő vigyora nélkül, egy zseni a pályán, és soha nem feledkezik meg a szurkolóiról. Ő kellene, hogy legyen a követendő példa minden kisgyerek számára. És csak nagyon-nagyon zárójelben jegyzem meg azt, hogy szerintetek komolyan van bármi realitásalapja annak, hogy a sportszerű, becsületes, zseniálisa futballvilágsztár Ronaldinhonak van egy Aranylabdája, míg Messinek négy C. Ronaldónak meg három. Ugye senki nem hiszi, hogy ez igazságos. Vagy reális. Ugye nincs ilyen, kérlek mondjátok, hogy nincs. Nem akarok erre nagy hangsúlyt fektetni, csak gondoltam pár mondat erejéig felhívom rá a figyelmet. 

Még a videók előtt előjáróban annyit - minden bántó szándék és rosszindulat nélkül, kissé talán magam ellen is beszélve -, hogy azért kíváncsi volnék, hogy a mai, agyonhype-olt szupersztárok közül, mint Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Ibra, vagy akárki ezekből a berkekből mikor lenne képes arra, hogy egy nyilvánvalóan jogtalanul megítélt tizenegyest szánt szándékkal és látványosan mellérúgjon. Ezen gondolkozzunk kicsit, miközben ámulunk a futball csodáin.

Ezeket a srácokat milliók imádják világszerte, és jó azt hinni, hogy valójában belőlük sem veszett ki az a rajongás a foci iránt, amivel mi, szurkolok szeretjük ezt a sportot. Talán fogalmuk sincsen arról, hogy mekkora örömet tudnak okozni egy pacsival, egy öleléssel, egy autogrammal, egy kidobott mezzel, talán fel sem érik ésszel, hogy mit jelent ez az adott szurkolónak, de... Jó látni, hogy van ilyen oldaluk is.

Ez a szurkolókkal szembeni tisztelet, ami becsülendő, és a többségnek talán csak ez számít igazán. De ott van a másik oldal, ami viszont már ténylegesen a sportszerűségről szól. Nagyon-nagyon kevés olyan focista van, aki hogyha elesik tizenhatoson belül, magától, és a bíró befújja, szól neki, hogy nem volt szabálytalanság. És ezt a tisztességet én nagyon becsülöm. Meg persze az olyan helyzeteket is, mikor egy jogtalan, igazságtalan ítélet után, az adott csapat nem él a lehetőséggel, mert tudja, hogy ez távol áll a játék szellemétől. Én büszke vagyok.. .Büszke ezekre a srácokra, egytől egyig. Nem ismerem őket, fogalmam sincs, hogy milyen emberek, de azt tudom, hogy milliók néznek fel rájuk, és ilyen szituációkban nem hagyják cserben a szurkolóikat. Lehet, hogy a hétköznapokon nem mintapolgárok, hogy néha bunkók, hogy néha lekezelők, piperkőcök, de most őszintén... Ki nem? Ki az, akinek soha nincsen rossz napja? Aki soha nem szól egy hangos szót? 

Nem ismerem ezeket a srácokat, de ameddig van bennük becsület, és ameddig ennyi ember arcára csalnak mosolyt - vagy épp örömkönnyeket - addig azt mondom, sajnálja a fene, hogy ennyit keresnek. És remélem nem kell megélnem azt, amikor a focista rezzenéstelen arccal hagyja, hogy öt biztonsági elhurcoljon egy tizenéves kölyköt. Hogy nem kell megélnem a sportszerűség teljes semmibeveszését. Szeretem ezt nézni. Szeretem a focit, mert hiszem, hogy a futballpályán előjönnek a valódi jellemek. Az emberek ott nem játsszák meg önmagukat, teljes valójukat adják, és én szeretem látni ezt a puritán, egyszerű őszinteséget. És szeretem a játékot, néha annyira, hogy az engem is megrémiszt, de talán így van rendjén. Mindenkinek van valami kis defektje, azt hiszem, nálam ez a foci.

Ha már mostanában ennyit lovagolok ezen a tisztelet témán, akkor úgy döntöttem, hogy hozok majd bejegyzéseket focistákról, akiket valamilyen fura okból kifolyólag rémesen tisztelek, és anyatigris módjára védem őket mindenféle vádakkal, hamisnak hitt állításokkal szemben. A teljesség igénye nélkül néhány név, ízelítőnek: Iker Casillas, Bastian Schweinsteiger, Ronaldinho, Steven Gerrard, Carles Puyol, Philipp Lahm...

Ennyi lettem volna mára, ha van bármi gondolatotok a témával kapcsolatban, ne féljetek megosztani velem, még akkor se, ha szöges ellentéte annak, amit én leírtam. Ha nem értetek egyet valamivel, mondjátok nyugodtan, szeretek meghallgatni más álláspontokat. Szóval, ha van mondanivalótok, ne tartsátok magatokban! :)

Ölel benneteket,

Dora