A tiszteletről

Régen volt már az, amikor klubcsapat meccsét leültem megnézni, és úgy néztem végig, hogy a számat rágcsáltam, hogy remegtem az idegtől, hogy feszülten szisszentem fel a kihagyott helyzeteknél. Van az az érzés, amikor olyan, mintha szerelmes lennél, csak ezt nem egy ember iránt érzed, hanem tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, egy csapatnyi ember iránt. Amikor a szíved nagyobbat dobban, mikor meglátod, hogy kifutnak a pályára, amikor a játékosokkal együtt dobog a szíved, amikor az edzővel együtt tombolsz otthon a képernyő előtt. Amikor a szemed könnybe lábad, és közben az arcodon boldog mosoly ül, ha meghallod a csapat himnuszát. Kevés csapatnál érzem igazán ezt, klubcsapatnál talán ezt még soha nem is éreztem. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy a magyar, a spanyol és immár a német válogatott tétmérkőzései is ezt a hatást váltják ki belőlem.

De az Atletico most olyan szintű tiszteletemet és szimpátiámat kezdi kivívni, amihez társulnak a fent felsorolt tünetek. Eleinte dacból szurkoltam nekik, aztán azt vettem észre, hogy a dac eltűnt, és már elsősorban nem azért szurkolok nekik, hogy az ellenfélnek rossz legyen, hanem hogy nekik jó. És ez kicsit jó érzéssel tölt el, mert volt egy idő, amikor eltávolodtam a klubfocitól, és csak válogatott meccseket néztem. És most az Atletivel talán újra visszaszállok a nyeregbe.

Nagyon ritka az, amikor én meccs közben remegek az idegtől és a sírás kerülget. Na, ez pont egy ilyen meccs volt. Sokat beszéltem már nektek a magas – talán túl magas – igazságérzetemről, és pont ez az, ami nem hagyja, hogy szó nélkül elmenjek a tegnapi meccs mellett. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok jó szemmel nézni, és szótlanul tűrni. Dolgok, amik miatt üvölteni tudnék, ordítani, hisztizni, sírni, verekedni. Dolgok, amik miatt még rondábban beszélek, mint egyébként. Ilyen dolog a színészkedés – ennek majd szánok egy külön bejegyzést, ne aggódjatok –, a reklamálás – megkapja majd a saját posztját –, és természetesen ilyen a kivételezés, és az oly sokszor emlegetett kettős mércézés.

Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az a tizenegyes, amit az Atletico kapott, az kamu volt. Lehet, hogy az volt, sőt, valószínű, hogy az volt – bár egyébként, mivel a tizenhatoson belül ért véget a szabálytalanság, akár meg is lehetett adni. De azok után, hogy a Barca kamutizivel nyert a Nou Campban, és hogy Messi kiállítását elmismásolták (Videó itt – nem részletezném, de nyújtott láb, labdához köze nem volt, és kirívóan durva és sérülésveszélyes) nekem senki ne találja ki azt, hogy ez nem járt vissza. Nevetséges az, hogy bármelyik barcelonai játékos feldobja magát, elesik, MEGBOTLIK EGY KIBASZOTT FŰCSOMÓBAN, azt egyből le kell fújni, de hiába taposnak meg Atleti játékost, az szó nélkül mehet tovább. Hiába kezezett Alba, az mehet tovább. Hiába csak hempereg Alba a földön, az akkor is szabálytalan. Hiába dirreg-durrog a Barca játékosok nagy része, azért nem jár reklamálásért figyelmeztetés, és hiába van igaza a madridiaknak, ők lesznek meghurcolva.

Nem tisztem és nem felelősségem megítélni, hogy Gabi kiállítása jogos volt-e. Egyelőre nem tudni, pontosan miért történt, de mindenképpen úgy gondolom, hogy nincs ok okozat nélkül. Magyarán mondva, ha folyosói bunyóért lett kiállítva, egészen biztos vagyok benne, hogy Neymar vagy valamelyik nagyszerű cimbije provokálta ki. Elég érett és felnőtt ő ahhoz, hogy csak úgy brahiból ne kezdjen el verekedni. Ha pedig arról van szó, hogy a játékvezető szemére vetette Alba kezezését, akkor megint csak megértem Gabi indulatait, mert ugye ha azt megadják, nem 2-3 lett volna, hanem 3-2. És az is biztos, hogy csapatkapitányként neki feladata az, hogy megőrizze a higgadtságát és a józanságát, de ezzel egy időben az is, hogy kiálljon a csapatáért, a csapata érdekeiért. És bármelyik eset ment is végbe a kettő közül, ő mindkét esetben ezt tette – a csapata érdekeit védte. És ezzel kivívta a teljes tiszteletemet. 

Elítélem a verekedést a pályán, tudjátok, hogy így van. Nem ott van a helye, és idegen a játék szellemétől. Még akkor is, ha jogos. Viszont én kívánom, hogy ezt a Neymar gyereket valaki egyszer törölje úgy szájon kétszer, hogy a fal adja neki a másikat. Mert egyrészről, mint focista, mint játékos, tisztelem az ellenfelet. Tök mindegy, hogy ki az, de nem nézem le, hanem tisztelettel tekintek rá. Másrészt tisztelem a kort, és ha valaki majd tíz évvel idősebb és tapasztaltabb nálam, annak nem kezdek el pattogni, meg nagyzolós, flegma stílusban magyarázni. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok, mert adott esetben lehetek az angol királynő, Brazília frissen felfedezett focicsillaga, vagy épp egy kikötői dokkmunkás, ezek vonatkoznak rám is. Nemtől, kortól és társadalmi szinttől függetlenül a tisztelet az tisztelet és ezt valakinek meg kéne tanítania ennek a taknyosnak. 

Azt hiszem én nagyon tisztelem és becsülöm az Atletico Madridot. És őszintén, szívből kívánom, hogy sikerüljön idén nyerniük valamit. A bajnokság talán nem veszett ügy, és a BL-ben is lehet még keresnivalójuk. Szóval a helyzet úgy áll, hogy egy darabig még marad a forradalom a blogon, marad a lázadás a rendszer ellen, és marad ez a design. A madridi derbiig mindenképp. És hogy utána mi lesz? Nos, az majd elválik.

Egy korszak vége?

Akik egy kicsit is régebb óta olvassák a blogot, vagy ismernek engem, azok nyilván kisebb szívrohamot kapva konstatálják a designt. Nem is annyira a design mibenlétét, inkább azt, akik helyet kaptak rajta, és amilyen arculatot az oldal felvett. Nem kell aggódni, valószínűleg nem lesz rendszer abból, hogy egy focicsapatnak rendelem alá az oldalt, mert ez még mindig nem focis blog - vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem csak focis blog. Viszont történt a napokban, hetekben néhány dolog, amelynek végkifejletét láthatjátok itt a blogon.

Amióta világ a világ, és én szeretem a focit, azóta Barca szurkoló vagyok. Ezt mindenki, aki egy kicsit is ismer, tudja. Szerettem őket akkor, mikor Bajnokok ligáját és Spanyol Bajnokságot nyertek, és szerettem őket akkor is, amikor a Bayern 7-0-ás összesítéssel ejtette ki a csapatot. Szerettem - és szeretem mind a mai napig - Pep Guardiolát, és rajongásig imádom Puyolt, a Barcelona Kapitányát (szándékosan nagybetűvel írva). 

De a szeretetemnek mindig vannak határai és korlátai. Ez nem csak a Barcelonára igaz, nem csak focicsapatokra, hanem bármilyen sportra, vagy az élet bármely területére. Túl nagy az igazságérzetem ahhoz, hogy egy bizonyos határon túl ugyanúgy tekintsek emberekre, sportolókra, és igen, komplett sportcsapatokra.

Annak idején rengeteg olyan dolog volt, amit szerettem a Barcában. A klubban, a csapatban, a játékosokban, edzőkben. A legfontosabb mindközül talán az volt, hogy a Barca nem állt be soha abba a sorba, ami az Európai topcsapatokat jellemezte, mégpedig hogy sztárjátékost vesznek sztárjátékos után. Ez igaz is volt egészen a tavaly nyári átigazolási szezonig. Nem, nem tömegesen, nyilván nem. De a Rakitic-Suarez duó, kiegészítve az egy évvel korábbi Neymar igazolással bizony azt mutatja, hogy a Barcelona is szívesebben nyúl a más csapatok által elkészített, felnevelt játékosokhoz, mint a saját utánpótlásához - pedig szó sincs arról, hogy ne lenne nekik. 

Szerettem a Barca játékát és a mai napig csodálattal nézek fel Xavira és Iniestára, és a "nagy öregek" közül Puyolra, Ronaldinhora az összes ikonra, és mindenkire, aki valaha megfordult a csapatban. Mindig kiálltam azok mellett a játékosok mellett, akik megérdemelték, hogy kiálljak értük - ez tulajdonképpen a mai napig így van. Én voltam a leghangosabb, amikor meg kellett védeni a csapatot az olyan vádaktól, hogy a bíró miatt nyertek, és hogy színészcsapat lennének. Nem értettem velük egyet, és arra az időre vonatkoztatva, mind a mai napig tartom ezt a véleményemet. AZ a Barcelona, Pep Barcája abban az időben Európa és a világ legjobb csapata volt, ez vitathatatlan, akárcsak az, hogy Pedro és Busquets már akkor is kurválkodtak a pályán és nyakra-faszra dobálták magukat. Ehhez aztán - poszttársához hasonlóan - lelkesen csatlakozott Mascherano is, és tulajdonképpen Messi is, aki a motiválatlan játékát azzal próbálta palástolni, hogy nevetséges módon rájátszott az őt ért sérelmekre - amiket egyébként egy másodpercig sem vitatok, hogy voltak jószerivel. 

Most pedig ott tartunk, hogy a Barcelona - EZ, amit tegnap láttam - pontosan megfelel annak, aminek leírták - egy színészcsapat, aki motiválatlan, ötlettelen, és bíró nélkül képtelen nyerni. Van kivétel, hogyne lenne! Iniestát és Xavit az életben soha nem akarnám bántani, és egyelőre ter Stegent és Bartrát sem. 

Nem kívánok szót vesztegetni arra, hogy mennyire alacsony színvonalú a spanyol bajnokságban a játékvezetés, és Gonzalez Gonzalezről sem akarok beszélni - pedig ha valaki, hát ő megérne egy misét. Tankönyvi példa arra, hogy hogyan ne vezessünk nagy presztízsű meccset. Arról viszont igenis akarok beszélni, hogy mennyire nevetséges, szánalmas és kicsinyes, focistához nem méltó dolog az, hogy Suarez úgy dob egy hasast, hogy senki hozzá sem ért, és még ő magyaráz, és pofázik a játékvezetőnek. Vagy, hogy szintén Suarez folyton esik, és mindig magyaráz - az már részletkérdés, hogy a társaknak, az ellenfélnek vagy a sporinak. Vagy az is ugyanilyen vicces, hogy Busquets már akkor készül eljátszani a bántalmazott focistát, amikor még el se rúgták a szabadot. Görnyed össze, heveredik a földre, hátha befújja a drága jó játékvezető sporttárs a büntetőt. Az istenadta meg miért is ne fújná be?

Szánalmas az is, hogy a reklamálás, a hiszti meg idegbetegség az megy, de egy szervezetten védekező csapattal már nem tudnak mit kezdeni. Olyankor elgurul a gyógyszer és mindenkiből előjön szocializálatlan vadember. És szánalmas az is, hogy Messi egy figyelmeztetést sem kapott azért a talpalásáért, ami tulajdonképpen pirosat ért volna. Mert durva volt, mert alattomos volt, mert elkésett, és még ha nem is okozott sérülést - a szándékot is büntetni kell, neki pedig feltett szándéka volt lerúgni Mirandát. És szánalmas az is, hogy a tizenegyes nélkül nem lőtt volna gólt a Barca. Ez a Barca nem. Ennek az Atleticónak nem.

És ha már az Atletico. Már tavaly a BL-döntőnél mondtam, hogy szimpatikus csapat az Atleti, ennek a bejegyzésnek az elején pedig mondta, hogy túl nagy az igazságérzetem, illetve egy korábbi bejegyzésemben, hogy nem bírom a kettős mércézést. Na, akkor ezeket tegyük össze.

Rühellem azt, hogy Barca játékos csinálhat akármilyen alattomos szabálytalanságot, az el van nézve neki, mert ő szentéletű. A lófaszt szentéletű! Ha szabálytalan, szabálytalan, be kell fújni, lapot kell adni, és el kell fogadni. Pont. Mindenki jön a hülyeségével, hogy az Atleti egy favágó banda, jellegtelen, ötlettelen bunkerfocival, és durva szabálytalanságokkal. Csak a miheztartás végett, tegnap 9-7 volt a szabálytalanságok aránya - a Barcelona javára. És mellesleg se nem ötlettelen, se nem jellegtelen, se nem durva vagy szabálytalan és végképp nem bunkerfoci. Itt arról van szó, ami a foci költségvetési oldalán áll. Hogy az Atleti negyedannyi pénzből gazdálkodik, mint a Real vagy a Barca, és ha nincsen egy kezdőcsapatnyi, meg egy hosszú padnyi technikás, kiemelkedő képességű játékosod, akkor nincs meg a lehetőséged arra, hogy mindig szépen focizz. Vannak viszont jó képességű, remek erőnlétű játékosok, akik bírják szusszal és felfogják, hogy nem lehet mindig szépen nyerni. De egyébként még csak azt sem lehet mondani, hogy az Atleti csúnya focit játszana, mert ez sem igaz. Néha célfociznak, és ha nyakukon a kötél, akkor rúgják a labdát amerre éppen állnak, de nem ez a jellemző.

„Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal.”

Esterházy Péter

Szervezett védekezés, ami gyakran határozott, de nem durva. Pontos, kreatív és villámgyors kontrák. És egy együttműködő csapat. Ez az Atletico Madrid, és ez az, ami nagyon szimpatikussá teszi nekem őket. A BL-döntőn mondta a kommentátorom, hogy az Atleti a futballklubok Robin Hoodja. Kicsit variáljuk ezt meg! Ha ez igaz - már pedig tekintsük annak - akkor tulajdonképpen Simeone maga Robin Hood, a csapata a Vidám Fiúk, a Vincente Calderon pedig a Sherwoodi erdő. 

Nem mondom, hogy utálom a Barcát, mert nem így van. Nem tudnám utálni azt, amit a klub képvisel, a klub múltját, történetét, és mindazt, amit ennek – annak, a Pep és Puyol félének – a csapatnak köszönhetek. De ezt a csapatot – ezt a mostani, motiválatlan, színészkedőt –, és azt, ahova a csapatot pozícionálják, illetve a csapat pozícionálja magát, igenis utálom. És nem lesz rend és béke Barcelonában, ameddig Messi ott van. Szóval hogy mikor leszek megint elvakult Barca-rajongó? Kérdezettek meg akkor, ha Messi eligazolt. Onnantól az se érdekel, ha kiesünk a másodosztályba, de megint csapata lenne a Barcának, nem csak egy kiskirály rémuralma alatt élő sztárfocisták gyülekezete. És ameddig ez nem történik meg, legyen jelmondatom az, hogy:

aupa Atleti

Aranylabda, 2014

Idén is megrendezték a futballvilág legrangosabbnak kikiáltott díjátadó gáláját Zürichben, hogy kiosszák a labdarúgás világában tevékenykedő, kiemelkedő jelentőségű személyeket illető elismeréseket. Természetesen megint rengeteg gondolatom, és mondanivalóm van az egész gálával, díjátadóval kapcsolatban (egészen pontosan öt és fél oldalnyi). Magával a díjjal, a díjazással, a díj csökkenő presztízsével kapcsolatban. Ismételten támadtak gondolataim arról, hogy mennyire rút dolga van a kapusoknak – és ezt ezúttal papírra, illetve képernyőre – is vetem. Rengeteg díjazottat találtam vitathatónak, így a bejegyzés végén megmutatom nektek az év álomcsapatát, az év legjobb férfi játékosát, és az év legjobb edzőjét a férfiak mezőnyéből – az én véleményem szerint. Lássunk hát hozzá a munkához!

Az utolsó mohikán

Nyolcvankilenc éves korában elhunyt a magyar Aranycsapat utolsó tagja, Buzánszky Jenő, olimpiai bajnok (1952, Helsinki) és világbajnoki ezüstérmes (1954, Svájc) labdarúgó.

kép forrása: Trollfoci

Szomorú nap ez a világ számára, és még szomorúbb a magyar labdarúgásnak. Ezzel tényleg vége egy nagy korszaknak. 

Nyugodjon békében, Jenő bácsi!

Leköszönő legendák 1.

Próbáltam kibújni a bőrömből, és írogatni bejegyzéseket sorozatokról, filmekről meg egyéb finomságokról, de rájöttem, hogy nem megy, mert a foci… Nos, akármikor hallok egy focival kapcsolatos dolgot, tényt, hírt, nekem azzal kapcsolatban megvan a markáns véleményem. Hitetlenkedés, csalódottság, letörtség, egy picike düh, összezavarodottság és mélységes szomorúság - nagyjából ezek az érzések kavarogtak bennem, amikor elolvastam a Steven Gerrard eligazolásáról szóló hírt harmadszor. Harmadszor, mert első két olvasatra nem tudtam és nem akartam felfogni. Még most sem tudom…