Teen Wolf - az első három évadról

Vannak sorozatok, amiknek a létezéséről alapvetően tudomásom van, mégsem tettek soha semmit azért, hogy én elkezdjem őket nézni. Ennek több oka is van, egyrészt, ha nincs nagyon durva marketingje, hogy mindenhonnan az jöjjön szembe, vagy ha nincs egy barátom se, aki nézné és rádumálna. Vagy egyszerűen úgy gondolom, hogy az alkoncepció nem fogna meg. A Teen Wolf határozottan ez utóbbi kategóriába tartozott, mert bár lépten-nyomon belefutottam, és a barátaim között is volt, aki nézte, a Vámpírnaplókban való csalódásom nem engedte, hogy belekezdjek a darába. Hogy mi változott?

Werewolves, hunters, kanimas-- it's like a freaking Halloween party every full moon.

Egyrészt, mostanra ugye már egy lezárt sorozatról beszélünk, és az ilyenhez azért mélyen mindig szívesebben nyúlok, mert jártam már úgy, hogy megszerettem egy újoncot, és korrekt lezárás nélkül kapott egy vagy két évad után kaszát, és az nagyon tudott fájni. Másrészt rájöttem, hogy Colton Haynes játszik benne, és nem rég beleszerettem Dylan O’Brienbe, szóval úgy vetődtem rá a sorozatra, mint gyöngytyúk a langyos takonyra. Szóval szögezzük is le az elején, nőből vagyok, igen, az eyecandy faktor miatt kezdtem el nézni a sorozat. Az tartott meg nála? Nagyon nem. Persze, továbbra is csodáltam Hoechlin meg Haynes felsőtestét, Posey kiskutya szemeit, meg O’Brien mosolyát, de egy idő után ezek mellékessé váltak, kellemes kísérőjévé egy amúgy gyakorlatilag minden szempontból jeleskedő sorozatnak. Innentől spoileresebben folytatom.

Scott: Stiles, what the hell are you doing?
Stiles: You weren't answering you're phone! Why do you have a bat?!
Scott: I thought you were a predator!

Alapvetően a Teen Wolfnál minden adva van ahhoz, hogy egy igaz nyálas tinidrámát kreáljanak belőle, negyvenből harminc perc szerelmi évődéssel, hisztivel meg minden egyéb járulékos problémával. A sorozat mégsem erre indul el, és ezért nem győzök elég hálás lenni a készítőknek. Van szerelmi szál, hogy ne lenne, az lenne a furcsa, ha nem lenne. De nem az van a fókuszban, sőt, gyakorlatilag huszadrangú, eltörpül minden mellett. A család és a barátok fontossága, a beilleszkedés nehézségei, a vérfarkassággal járó változások mellet.

Amikor elkezdtem az volt az első gondoltam, hogy igen, tutira itt is az lesz, hogy jó most vannak vérfarkasok, aztán jönnek majd a vámpírok meg a boszorkányok, de még csak véletlenül sem erre indultak. Egyrészről nagyon tetszik, hogy rengetegszer párhuzamot vonnak a vérfarkasok és a valódi farkasok között, és hogy a vérfarkasok is falkában élnek. Másrészt olyan mitológiát hoznak fel az egyes évadok során, amik talán önmagukban is megérnének egy-egy külön sorozatot. Ráadásul mindezek mellett a feszültségfokozás is nagyon fekszik a készítőknek, mert a 3B évadban részről részre szorul a hurok, és egyre nagyobb a tét, én meg mást se csináltam, csak kattintgattam a következő részekre.

Lydia: I want one.
Allison: Which one?
Lydia: The straight one, obviously.

És tényleg aggódtam a szereplőkért, mert a sorozat megmutatta, hogy oké, Peter visszatért a halálból, és Derek meg tudta menteni Corát, de ára van a dolognak – Dereknek konkrétan az alfaságába került. Szóval féltettem őket, és mint kiderült, nem is alaptalanul. S P O I L E R. (muszáj, mert ez tényleg olyan, hogy aki nem látta, nem akarja tudni). Allisont amennyire nem kedveltem eleinte, annyira megszerettem a 3. évadra, mert kiállt önmagáért, ment a saját feje után, de ésszerű kereteken belül maradva, és végülis a korábbi tettei is érthetőek voltak az ő szemszögéből nézve, csak kívülről kurva idegesítők. Ahogy az utolsó előtti részben Chrisszel búcsúzkodtak, lehetett sejteni, hogy valamelyikük meg fog halni, és mivel Chris megígérte, hogy nem kell aggódni érte, sejtettem, hogy Allison lesz az. Szóval bár megrázott a halála azért annyira nem lepődtem meg. Nem úgy Aidennél. Minő meglepő, őt se kedveltem az elején, de aztán olyan kis cukik voltak a tesójával is meg Lydiával is, hogy bemászott a szívembe, és basszus, ott hősködött, meg kinyírta az Onit, és így… Kard… És konkrétan meg kellett állítsam a részt, hogy felfogjam, hogy mi a szar történik. S P O I L E R V É G E.

A másik dolog, amiben szintén nagyon jó a sorozat, azok a karakterdinamikák. Nincsen az, hogy van egy összekötő ember, és akkor az egyes csoportok rajta keresztül kommunikálnak, hanem mindenki interakcióban van kábé mindenkivel. Isaac duója gyakorlatilag mindenkivel király volt, akár Derekről, akár Allisonról, akár Chrisről beszélünk. De Chris és Derek is nagyon jó együtt. Az Allison-Scott-Stiles-Lydia kvartettből mindenki kapcsolatban van mindenkivel, de Stilinski apuka is besegít Chrisnek, és Melissa együtt dolgozik Stilinskivel, de Melissa dinamikája is király Isaackel meg Stilesszal. Szóval tényleg, nincsenek klikkek, hanem állati jól egy egészben tartják a szereplőgárdát – és egyébként ez is olyan dolog, mint a dráma nem-túltolása, hogy nagyon sok sorozatnak nem sikerül.

Ráadásul nem csak hogy jók a dinamikák, de változnak. Két szereplő egymáshoz való viszonya válthat pozitívból negatívba, semlegesből pozitívba, vagy negatívból pozitívba, ráadásul úgy, hogy alá van támasztva történésekkel. Chris és Derek kapcsolatának fejlődése szerintem a legjobb példa erre, de ott van Allison és Scott, akik az első szerelemből szakítanak ugyan, de továbbra is szeretik egymást, Allisonra ugyan rátör a kétségbeesett vágy, hogy farkasokat gyilkolászva illeszkedjen be a családjába, de utána egy nagyon szoros barátságon sikerül tartani a kapcsolatukat. Vagy Stiles és Lydia, akik láthatóan egymáshoz nagyon ragaszkodó, szoros barátokká növik ki magukat, Stiles rajongásából, és abból, hogy Lydia figyelemre se méltatta a fiút. 

Allison Argent: I came to save my best friend.
Scott McCall: I came to save mine.
Isaac Lahey: I just didn't feel like doing any homework.

A harmadik, ami nélkül a Teen Wolf nem lenne Teen Wolf, az a humor. Nagyon jó érzékkel használnak feszültségoldásra humort. Sok sorozat próbálkozik vele, de többnyire hamvaiban elvérzik, de Stiles, Isaac, Finstock edző és te jó ég, Peter is olyan váratlan pillanatokban dobott be egy-egy egysorost, hogy azt öröm volt nézni/hallgatni.

Szóval nekem a Teen Wolf egy abszolút pozitív csalódás volt, ami remek színészi játékokkal, remek történetvezetéssel, remek hangulatkeltéssel és remek karakterekkel operál, humoros, nem túldrámázott, de legfőképp egyedi. Ráadásul az eyecandy faktornak is bőőven eleget tesz, szóval még nézni is jó.

My grandmother can move faster than that, and she’s dead. Do you think you can move faster than the lifeless corpse of my dead grandmother?

Az első három évad nálam kap egy erős 10/9-et. Nem azért kilenc, amiért mondjuk kilenc lenne a House, vagy kilenc a The Night Manager, vagy a Daredevil (bár az talán kilenc és fél). Azért kilenc, mert anélkül szórakoztat, hogy idegesítene, de közben veszettül izgulok, hatással van rám, és élvezem.

Ti ismeritek a Teen Wolfot? Ha igen, mit gondoltok róla? Ha nem, kedvet kaptatok esetleg hozzá ezek után? Hagyjátok a válaszotokat odalenn, én pedig megyek és belevetem magamat a negyedik évadba. (közben mire a cikk átnézéséhez és kirakásához jutottam, már az ötödikbe).  

The Gifted - pilotkritika

Szóval, ahogy az elmondtam a várós sorozataim posztjában is, ha egy sorozat bárhogy köthető az X-menekhez, akkor azt én mindenképp követem – vagy legalábbis igyekszek követni, számon tartom a létezését, így tehát amint rajtolt a The Gifted, bele is néztem, és azt kell mondjam, határozottan tetszett, amit láttam.

Tehát a sztori alapvetően két szálon fut, de több ponton is összeérnek a szálak. Van egyszer egy titokban működő mutáns-szerveződés, ami ellentétben az X-menekkel vagy a Testvériséggel nem valami ellen, vagy valamiért veszi fel a harcot, hanem sokkal inkább azért jöttek létre, hogy a fennálló helyzet komolyságát mérsékeljék, és az igazságtalanul elítélt, vagy a „törvény által” indokolatlanul üldözött mutánsokat segítsék, menekítsék. És ez szerintem egy állati király dolog, és külön jóvá tette a szememben, hogy alapvetően nem a már jól ismert, már-már mainstream karaktereket követjük, hanem gyakorlatilag a „hétköznapi hősöket”. Szóval miközben egy portálokat nyitni képes mutánst mentenek, a Mutant Undreground egyik vezetőjét, Lornát aka Polarist (SPOILER aka Magneto lányát) elkapják, és bebörtönzik.

The X-Men? The Brotherhood? We don't even know if they exist anymore! We're alone and we are getting picked off one-by-one.

Közben a másik oldalon ott van egy átlagos, kertvárosi családunk, két gyerekkel, akikről egy iskolai buli során kiderül, hogy mutánsok – a srácról, a lány az előtt is tudta, csak titkolta. De mivel gyakorlatilag porig rombolják a tornacsarnokot, menekülniük kell az őket üldöző kormány ügynökök elől. Ahhoz azonban, hogy ez sikeres legyen az ügyészként dolgozó apának döntést kell hoznia, hogy a családja, vagy a munkája a fontosabb. A válasz egyértelmű, viszont így attól a Mutant Undergroundtól kell segítséget kérnie, akik ellen néhány nappal korábban dolgozott.

Alapvetően én nyilván kicsit elfogult vagyok, témából adódóan, viszont nem vagyok elvakult. Nyilván látom, hogy a sorozat nem tökéletes, viszont engem abszolút vitt magával a hangulata. Szimpatizáltam a szereplőkkel, shipet, sőt shipeket találtam magamnak, megkedveltem Marcost, Lornát, meg Johnt, meg a másik oldalról Laurent, de főleg Caitlint. Elhittem a problémáikat, és ami még fontosabb, átéreztem a döntési nehézségeket, amikkel szembe kellett nézniük. Ráadásul a főhadiszálláson Johnéknak van egy kutyájuk. (ja, kábé ennyi elég, hogy egy sorozat megnyerjen – kutyák meg jó pasik)

A látványvilág szép, érdekesen vannak megoldva a képességek, viszont szerintem abszolút látványos. Ráadásul a karakterek közti dinamikák is egyre jobban alakulnak - Marcos meg Caitlin állati jól működnek egymás mellett szövetségesként. A történet pedig egyelőre sodor magával. Persze, vannak ötleteim, hogy hova fogunk kilukadni, ugyanakkor felvetett dolgokat (július 15.), amik nagyon kíváncsivá tettek. És az is, hogy minek az eredményeképp jutottak erre az állapotra Amerikában – bár a második rész végéből arra következtetek, rövidesen kiderül.

Szóval nekem annak ellenére, hogy sokan azt mondják, Heroes kopi (nálam ez kimaradt, szóval erről érdemben nem tudok nyilatkozni), nekem állatira bejön, és jóérzéssel ülök le nézni, szóval ez szerintem még hetiben is maradni fog.

Értékelés: 10/7,5

Ti ismeritek a sorozatot? Belenéztetek már? Hogy tetszett?

The Flash 4x1 kritika

Beköszöntött az október, ezzel pedig tényleg minden főszezonos sorozat visszatér a képernyőkre, így természetesen nincsen ez máshogy a CW szuperhős-sorozataival sem. Bár a The Flash-sel elég ellentmondásos időnként a viszonyunk, és a nyáron kapott trailertől sem vágtam magamat hanyatt, azért kíváncsian – és reménykedve – vágtam bele az évad nyitóepizódjába, de azt kell mondjam, az érzéseim továbbra sem változtak. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert kicsit felfedezni vélem ugyanazt a mintát, mint az előző évadban, a kapkodást, és az indokolatlan drámát (bár ebből egyelőre *lekopogom* azért viszonylag kevés van). Az egész rész olyan langyos volt. Mindennek ellenére, alapvetően nem vagyok negatív, sőt, tulajdonképpen talán bizakodok is. De vágjunk is bele!

Az előző évadot ott hagytuk ugye abba, hogy Barryt kézen fogta Nora Allen és egy kiadós, könnyes búcsú után együtt besétáltak a SpeedForce-ba. A Flash eltűnt tehát, kérdés, mi lesz így Central Cityvel? Tiszta szerencse, hogy a sorozat korábban gondoskodott utánpótlásról, mert így Kid Flasht egyből be tudták dobni a mélyvízbe, akik Ciscóval – pardon, Vibe-bal – egy egészen baró kis crime-fighting duót alkotnak – a napszemcsis szuperlaza, öltönyös zsaruvá vedlett Joe-val kiegészülve triót. Apropó Joe, ebben a lazaságban némi Harrison Wells imitálást érzek, de őszintén bízok benne, hogy nem csak ennyire fogják őt megidézni – már csak azért is, mert Tom Cavanagh megint végigülte az SDCC-t.

Meg hát persze van nekünk egy Irisunk is, aki a S.T.A.R. Labsból irányítja az eseményeket – és aki narrálta a rész elejét. És egyébként ez volt az a pont, ahol ahogy elkezdtek, úgy majdnem ki is kapcsoltam a részt, mert… Alapvetően van problémám Iris jelenlétével, ezt aki ismer, meg akivel szoktam beszélgetni a sorozatról, az tudja. Igazából semmi több, minthogy a történet szempontjából – azon kívül, hogy a főhős love interestje (igaz szerelme, tök mindegy, hogy hívjuk, a lényegen nem változtat) – nincs semmi funkciója. Ergo, ha kivennénk a történetből nem változna semmi. Persze, három-négy részig gyászolnánk, és időnként felemlegetnénk, hogy „Szegény, Iris”, de magából a történetből nem venne el (technikailag szerintem csak hozzáadna). Innentől kezdve pedig Iris minden jelentét fölöslegesnek éreztem, így az indokolatlan, önkéntes főnökösködését is. Azt főleg. Innentől spoilerekkel folytatom.

Idő közben persze leugrott közénk a rész főellensége is, aki a Flasht követelte, de iziben, közben pedig Central City lerombolásával fenyegetőzött. Kiderült, hogy Kid Flash beszél japánul, meg hogy Cisco fél éve dolgozik azon, hogy hogyan tudnák Barryt visszahozni, amihez segítségül kérte gyakorlatilag az összes testvérsorozat ilyen téren kompetens személyiségét. De mégis, hogy teljes legyen a szerkezet, Caitlin segítségére van szükség, akit meg is talál egy koszos kis kocsmában pultoskodni. Ennél a pontnál éreztem azt, hogy egyrészt rettentően rohanunk, és mire élvezni kezdtem volna egy jelenetet, már váltottunk, én meg úgy ültem, hogy „de várj, mi?”. Másrészt pedig, hogy ezt a Barry nélküli Central Cityt se fogják túl sokáig húzni.

Szóval Iris ellenezte az egész „hozzuk-vissza Barryt” próbálkozást. Ami előtt nyilván tök értetlenül áll mindenki, mondván miért ne akarná bárki, hogy az egy ki tudja milyen helyen (mert senki nem tudja, milyen a Speed Force) tengődő vőlegényünket megpróbálják visszahozni. De kiderült rövidesen az is, hogy Iris miért volt ellene. Mert félt, hogyha megpróbálnák, és nem sikerülne, az neki olyan lenne, mintha még egyszer elvesztené Barryt, és ezt nem akarja. WHAAAT? Egyrészt, nem csak ő veszítette el Barryt. Másrészt, WHAAAT? Mármint, most komolyan, akik Iris szövegeit írják gondolkoznak akár csak egy másodpercre is? Vagy tudatosan akarnak ilyen önző picsát csinálni belőle? Mert akkor egy szavam nincs, tök jó úton haladnak.

"Well, waking up to Gaga shouldn't seemtoo freaky."

De szerencsére Cisco összeszedi magát, és nem hallgat Irisra, a csapat élére áll – ahogy fél évvel ez előtt is kellett volna – és csak azért is beüzemeli a szerkezetet. Látszólag azonban nem történik semmi. Látszólag, mert egyébként 300 mérfölddel odébb egy teljesen meztelen Barry Allen kivágtat a SpeedForce-ból, és rövidesen már a Central City rendőrségen csücsül – és megfejthetetlen ábrákat rajzolgat a falra, és értelmetlenül motyog, rímekben beszél. És ez nekem kurvára tetszett. Az egész részben gyakorlatilag a legjobb jelenetek voltak, arról nem beszélve, hogy Grant Gustin megint megmutathatta, hogy amúgy nem csak énekelni, meg cukin mosolyogni tud, hanem színészkedni is (ez volt az előző évad egyetlen üde színfoltja, mellesleg). Szóval visszakaptunk egy bolond Barryt, és nekem már ezerrel kattogott az agyam, felrémlett előttem az első évad, meg a komplexitása, teóriák, hogy vajon mitől ilyen, mit jelent, amiket ír, hogyan lehet majd kizökkenteni őt…

"Stars melting like ice cream, dream, gleam. Nothing seems... Nora shouldn't be here. (...)It's a whole new way of looking at physics. It will change the way that we think about everything, from a single atom, to an entire galaxy. God! Stars so loud. Loud, cloud, proud. Dad and I are both okay. We're gonna be fine. "

És az egész tartott nagyjából tíz percig. És itt az elsődleges baj nem is az, hogy ilyen hamar lerendezték, mert persze, ez is baj, mert ez pont olyan indokolatlan rohanás, mint a Flashpoint (ilyenkor érzem azt, hogy feláldozzák a koherens történetszálat, és a megalapozott személyes, érzelmi kapcsolatokat, a rövid távú indokolatlan dráma oltárán). A fő probléma itt azzal van, ahogyan feloldották ezt a helyzetet. Mert ugye annyi történt, hogy Joe elsuttogta Barrynek, hogy „Iris bajban van”, mire Barrynek elkezdtek villámok cikázni a szemében, ki tudott törni a cellájából (what?), és az új ruháját magára kapva (az mondjuk elég király lett) elvágtatott megmenteni Irist.

Szóval ez körülbelül ugyanaz, minthogy a Once Upon a Time-ban „Az igaz szerelem csókja minden átkot megtör”. Ezt még ott is csak nehezen tudtam elfogadni, pedig ott alapvetően mesékről beszélünk, de ott is úgy éreztem, hogy ez egy kényelmes B/C terv a készítőknek, ha nincs más ötletük. És itt is ezt érzem, csak hatványozottan. Hogy sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy „Barry kiesik a révületéből, mert Iris bajban van, és hát ő az igaz szerelme, muszáj megmenteni”, mint kitalálni bármit értelmeset. És ez mélységesen elszomorít, mert az első évadban ilyen alibi megoldás szóba se jöhetett. Nem írom még le, mert lehet megmagyarázzák, de nekem a Ciscoval megejtett pársoros beszélgetésből, meg abból, hogy Barry nem emlékszik semmire, nagyon az jött le, hogy ez nem lesz itt hosszan boncolgatva.

A rész végén aztán meglebbentettetek két átívelő szálat is (amik között amúgy szerintem simán van összefüggés), egyrészt Caitlin szálát, hogy dolgozott valakiknek, de már nem akar, és ezért újra előjött belőle Killer Frost, de nagyjából tudja kontrollálni (?). Másrészt pedig felvetítették a hideg, jeges szobában ücsörgő, gép testű, ember arcú faszit, aki megalkotta a robot-szamurájt, és aki feltehetőleg az évad főgonosza lesz.

Összességében egyébként az előző évad fájdalmaihoz képest aránylag jó rész volt, bár nem az, amire számítottam. Azt gondoltam, hogy így a SpeedForce-ból való visszatérés után egy megtört, meggyötört Barryt kapunk, nem újjászületettet. Ez a gondolatom pedig még messzebb szállt a második rész promóját elnézve. Az gyakorlatilag mint valami rossz vicc. A CGI most nekem valahogy furának tűnt, viszont a karakterek többsége több, mint rendben volt. Félelmetes, hogy Cisco mennyire jól működik kábé mindenkivel, és meglepő módon Wally sem idegesített, sőt egészen kedveltem. Joe überlaza, Caitlin visszatérésének meg örülök, mint mindig. Irisról meg írtam már sokat.

De a banános kakaóm a végét járja, szóval az értékelés után már én is zárom soraimat.

A Flash esetében sajnos, vagy nem sajnos, történjen bármi, mindig az első évad lesz a viszonyítási alap, és ez a langyos nyitórész sajnos ahhoz képest jócskán alulmaradt. Viszont jobban bejött, mint a Young Sheldon, szóval kezdésnek legyen egy 10/7. És bízzunk abban, hogy lesz ez még jobb.

Ti nézitek a The Flasht? Ha igen, láttátok már az évadnyitót? Mit gondoltok róla?

Young Sheldon - pilotkritika

A várva várt sorozatok közül az elsőnek már le is ment a nyitóepizódja, és azt kell mondjam, sok mindent érzek, csak azt a könnyed jókedvet nem, amire számítottam. Több szempontból is csalódás volt ez a pilot, nézzük is gyorsan, mik ezek az okok.

Kezdjük rögtön azzal, hogy ez a sorozat nem szitkom. A pilot alapján legalábbis semmiképpen nem, számomra nem. Merthogy bár voltak benne aranyos, meg megmosolyogtató jelenetek, egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy nekem úgy tényleg, őszintén nevetnem kéne. Persze, ennek részben oka az is, hogy a teaser, ami nyár eleje-közepe tájékán kijött öt perces volt, és az én minden várakozássommal ellentétben nem több részt ölelt fel, csak az elsőt. Ergo a készítők elkövették azt az óriási szarvashibát, hogy egy húszperces nyitóepizódnak öt percét (tehát a negyedét) – benne amúgy a vállalhatóan jó, édes és elsőre tényleg vicces és nevettető poénokkal – eldurrogtatták. Ezzel pedig a pilot gyakorlatilag semmi újdonságot nem tudott hozni. Sem új poént, sem új karaktert.

Ez persze felveti a kérdést, hogy valóban ennyire rossz volt-e. A válasz természetesen nem, mert voltak jó – és meglepő – dolgok a pilotban. Nem elsősorban történetileg, mert ugye azt gyakorlatilag keresztbe-hosszába megismertük a trailerekből, hanem karakterileg, és színészi játékban. Én annak ellenére, hogy az előzetes alapján azt gondoltam, Ian Armitage-t (fiatal Sheldon) kedvelni fogom, ez a legkevésbé sem sikerült, és lássuk be, elég rossz ómen, ha egy sorozat főszereplőjét nem kedvelem. Mármint, félre ne értsetek, néha félelmetesen sheldonos volt, de egyelőre mégis hiányzott valami. Nem tudom, még pontosan mi, de bízom benne, hogy rövidesen kiderül. Egyébként sincsen még semmi veszve, mert a Lucifer is kapott hat epizódot, hogy meggyőzzön, és sikerült is neki, így innen sem távozom, főleg azért, mert a másik két Cooper gyerek viszont rendesen belopta magát a szívembe.

Raegan Revord egyszerűen fürdik Missy szerepében. Szórakoztató és könnyed, és talán az egyetlen szereplő, akinek a szövegein a részben is tudtam nevetni, nem csak az előzetesben – pedig ezek is szerepeltek a trailerben. A kiscsaj szerintem egyszerűen ellopta a showt mindenki más elől. A bátyját, Georgie-t alakító Montana Jordant is kedveltem, és úgy gondolom, hogy az ő karaktere pedig ha kap egy kis – de nem túl nagy – mélységet, akkor egészen jó dinamikák alakulhatnak ki a szereplők között. Nagyon bejött az öltöző jelenet apa-és fia között.

Összességében kicsit langyos lett ez a rész – és itt zenei albumhoz akartam hasonlítani, de csak olyan jutott eszembe, ami illetlenség lenne, szóval inkább hagyjuk. Nem volt rossz, de különösebben jó sem, és fájó az, hogy nagy részét már láttuk korábban. Nem volt szitkom, inkább mondjuk egy aranyos családi dramedy(?) – nem merem tisztán komédiának hívni, mert drámára utaló jelek már most vannak. De mindezek ellenére én továbbra is bizakodva várom a folytatást, főképp, mert abból csak egy szokásos, húszmásodperces teasert kaptunk, szóval meglepi, hogy milyen lesz. Ehhez mérten tehát, én megelőlegezett bizalommal adom a pontomat:

Young Sheldon S01E01: 10/6

Ti láttátok már esetleg? Mi a véleményetek róla?