Azt hiszem, nincs ember ebben az országban aki ne találkozott volna az elmúlt hetekben ezzel a szöveggel, hogy "baszok én rá, csak a románokat oda-vissza". Számomra meglepő módon, akadtak olyanok is, akik bár hallották ezt a szófordulatot, de a jelentését nem értették. Ha lenne itt esetleg ilyen, akkor pár mondatban összefoglalva. A vonatkozása természetesen focival kapcsolatos - mi más is lehetne. Történt ugyanis az, hogy akárcsak két éve a VB selejtezőkre, úgy most az EB-selejtezőkre is összesorsoltak minket Romániával. A magyar közvélemény egy jelentős százaléka pedig úgy volt vele, hogy neki mindegy, hogy hol végzünk a csoportban, csak a románokat verjük meg oda-vissza. Részben az egy éve elszenvedett 3-0-s idegenbeli vereség retorziójaként, részben a két ország, két nemzet között húzódó történelmi és politikai ellentét miatt.
Persze azért itt jóval többről volt szó, mint csupán két győztes meccsről. A magyar fociban ugyanis jó ideje nem az eredmény számít. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elsősorban az eredmény. Hát akkor mi? - kérdezhetitek egészen nyugodtan. A lélek, a játék, az alázat.. Az eredmény úgymond másodlagos. Persze, jó az, ha nyerünk, de annyi kilátástalanul, és kétségbeesetten rohangáló magyar válogatottat láttunk, hogy egyszer végre szervezett focit akartunk látni.
Ezt a szervezettséget, összeszedettséget, mentális összerakást mindenki, köztük én is, az ideiglenesen kinevezett kapitánytól, Dárdai Páltól várta. Hogy megkaptuk-e? A tovább mögött bővebben kifejtem.
