A magyar foci lejáratása

Régen jelentkeztem, de nem nagyon volt aktuálisan felháborító téma, amiről írhattam volna. Az életem zajlott - bíztam, csalódtam, pofára estem -, de az meg nem ide tartozik, mert ez egy blog a véleményemről, nem az életemről. De most itt az idő, hogy egy rövid írással jelentkezzek, ami már elég régóta érlelődik.
Előzetesen némi figyelmeztető jelleggel szükségét érzem annak, hogy leírjak pár dolgot. Egyrészt lehet hogy lesz politikai vonatkozása ennek a bejegyzésnek. Sportpolitikai biztos. Másrészt függetlenül az itt leírtaktól, én nem kívánom azt a sorsot a magyar focinak, amit a cikk végén vizionálok majd, mert vannak olyan rétegek, ahol kifejezetten kedvelem a magyar labdarúgást. De beszéljünk most elsősorban a válogatottról - és egy kicsit a magyar klubfociról.

A magyar foci három stádiuma

Reménykedés, csalódás és kiábrándulás. Az elmúlt lassan 30 évben azt hiszem, ezek váltakozása jellemzi a magyar focit. Mindig megcsillantanak valakit vagy valamit, ami okot ad a reménykedésre. Egy új edző, eddig rejtett tehetséggel focizó játékos, egy sikeres ificsapat, vagy egy sikeres meccs. Aztán az adott dolog, vagy személy nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, és jön a csalódás. Sőt, csalódások sorozata, és végül kiábrándulunk a magyar labdarúgásból. De aztán megint jönnek, megint megcsillantanak valamit, és bennünk, naiv szurkolókban megint felcsillan az az átkozott remény. Mert a remény hal meg utoljára, ez az egész pedig egy ördögi kör, amiből lehetetlen szabadulni.
Mindig csillantanak reményt, mindig magyarázzák a magyarázhatatlant és mindig találnak kifogást. Hideg volt, fújt a szél, sokat utaztunk, a szezon kifárasztotta a fiúkat, sok volt a szurkoló, kevés volt a szurkoló, vizes volt a pálya. Valami mindig van, ami hátráltatja a csapatot, de mindig csak ezt a csapatot. Az ellenfélnek ilyesmik soha nem számítanak. Nekik valahogy mindig csak jobb napjuk van.

Mi jellemzi a magyar focit?

Nehéz lenne egy szóval válaszolni erre a kérdésre, úgyhogy inkább leírom hosszan. Korlátozzuk magunkat elsősorban a válogatottra. Alapvetően nincs meg az az egység, amit az előző bejegyzésben említettem a németeknél. De még ha ez lenne a legnagyobb baj! Nincsen egyéni teljesítmény sem, ami valamelyest áthidalható lenne kitartással és küzdőszellemmel, de nincsen akart sem. És nincsen erőnlét sem. De arc az van. Mindenki nagyon nagyra van magával, óriási futball talentumnak gondolja magát. Vagy ha nem gondolja, elhitetik vele, hogy az. A sok nagy focista taknyos tizenévesként kikerül külföldre és elhiszi, hogy övé a világ. Ha eleinte nem is, idővel majd jön ez is. Itt van a Dzsudzsák Balázs, akit úgy aposztrofáltak, mint a magyar foci jövőbeli felvirágoztatóját, és ebben addig lehetett is igazság, amíg a PSG-ben játszott. Aztán meghülyítette a pénz, és eladta a lelkét az oroszoknak és ezzel gyakorlatilag kettétörte a tényleges focistakarrierjét. Persze, cikkeznek arról, hogy rajta van az AC Milan kívánságlistáján, de onnan irdatlanul messze van az, hogy valakit leigazoljanak. A nagy klubcsapatok, az Európa-szintű nagy klubcsapatok posztonként figyelnek 10-15 játékost, hogy ha egy, kettő, három, négy nem jön össze, akkor is legyen terv. Tehát a listán rajta lenni jó dolog, de ez még édeskevés.
A másik nagy probléma, hogy ezek a fiúk természetesnek veszik a válogatottságot. Itt vannak, és ellabdázgatnak, meg elsétálgatnak, de nem érzik át, hogy ez mit jelent, vagy mit kellene jelentenie. Vagy hogy mit várnak el a szurkolók. Nem érzik, nem értik azt, hogy egy ország, egy nemzet képviseletében állnak ott. Ott állnak, mert pénzt kapnak érte. Fociznak, mert megfizetik, pedig ha valaminek, hát akkor ennek tényleg nem a pénzről kellene szólnia. Nem látom azt, amit látni akarok. Nem látom, hogy a tüdejüket köpnék ki a pályán, nem látom azt, hogy minden áron győzni akarnak. Nem látom, hogy akarnak, és nem látom, hogy a földön csúsznak másznak az eredményért. Mert a kutyát nem érdekli a technikai tudás, elárulok egy nagy titkot - még az eredmény sem számít. Az számít hogy játszanak, és haljanak meg a pályán, és a meccs után ne tudjon egy se interjúzni a légszomjtól.
"Nem az számít, hogy nyerünk vagy éppen vesztünk, még az se fontos, hogy jók vagyunk-e. Egyedül az számít, hogy játszunk-e."
Több, mint sport c. film
A felelősök

A magyar foci '86 óta tartó folyamatos mélyrepüléséért én nem a játékosokat, vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elsősorban a játékosokat tenném felelőssé. Mert a mostani magyar válogatott tagjai mind ebbe a fent leírt miliőbe születtek bele. Mint azt tudjuk, Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, de ebben annyiban van is igazság, hogy azt mindenki reálisan látja, hogy valami borzasztóan el van baszva az egészben. Persze, mindenki keresi az okokat, a felelősöket, de ezt azonban már többnyire rosszul látják. Mert a többség szerint az edzőkkel és a szövetségi kapitányokkal van baj, ugyan dehogy! Azok csak a válogatott élére pakolt balekok, akiket az újabb kudarc után el lehet küldeni, akiken el lehet verni a port. Nem. A fő felelős itt a felső vezetés - Csányiékkal az élen. De olyan ügyesen és alattomosan csinálják a dolgot, hogy ő tud kedvesen mosolyogni, mondván ők mindent megtettek - akárcsak Pepi Blatter.
Mert építik a stadionokat, csak megtölteni nem tudják őket. Mert fontos, hogy egy 1800 főt számláló Isten háta mögötti, fejérmegyei községnek legyen egy 3500 fős befogadóképességű stadionja. Meg épülnek az akadémiák, csak bekerülni nem lehet rájuk. Mert ugye senki nem hitte el egy percre sem, hogy ott tényleg tehetségek neveltetnek? Ugye senki nem ennyire naiv? Magyarországon az mehet komoly focistának, akinek van egy keresztapja. Aki valakinek a valakije. Apád Csányi legjobb haverja? Sima ügy, benn vagy az akadémián, az se számít, ha egy egyeneset nem tudsz a labdába rúgni. Olyan cseleket csinálsz, hogy az európai élvonal tehetségkutatói a nadrágjukba élveznének tőle, és úgy csavarod a labdát a kapuba, hogy nincs kapus aki kifogja? Elárulom, a kutyát nem érdekli. Lehetsz focista - ha a család beáldozza az életét, és külföldre visznek, egy rendes utánpótlás-akadémiára. Ebbe bele lehet kötni, lehet vele vitatkozni, csak épp nem érdemes, mert ezek tények.
Ahogy tény az is, hogy itt nálunk nincs olyan, hogy tehetségkutatás. Nincsenek játékosmegfigyelők, akik a legalsóbb ligákig járják a mérkőzéseket, keresve a jövő vagy éppen a jelen piszok nagy zsenijeit. Az, ami megvan Angliába, Németországban, Spanyolországban, az mint olyan, nálunk nem létezik. Ezzel megint lehet vitatkozni, de ez is egy tény. Mert láttam én már a megyei bajnokságban olyan focistát, aki fizikálisan nem is feltétlen, de technikailag vagy játékintelligenciában magasan verte némelyik NB1-es focistát. Bizonyám! És ez is tény. Mi sem bizonyítja ezt jobbam az U19-es válogatott leszereplésénél.

Kicsit sárga, kicsit savanyú de... a picsába, bár ne lenne a miénk

Idén az csodás megtiszteltetés ért minket, hogy megrendezhettük a 19 év alattiak Európa-bajnokságát. Azt az egyet mondjuk el kell ismernem, hogy a csapat PR-ját nagyon ügyesen felépítették. Egyre nagyobb sajtóvisszhangot kaptak a lenyűgöző eredményeik, hogy megverték az angol U23-as válogatottat. És bár senki nem látta a meccset - senki nem látta egyetlen meccsüket - de az összes szakértő el volt ájulva, hogy édesjóistenem mekkora tehetségek. Aztán valahogy az EB-re elfogytak. Nyitottak egy kisebb zakóval az osztrákok ellen, kikaptak 3-1-re. Jött a magyarázat: leblokkoltak a srácok soha nem játszottak ekkora közönség előtt. Következő meccsen a portugálokat fogadták Felcsúton - az esős meccs vége egy 6-1-es vereség lett. Megmagyarázták ezt is: túl vizes volt a pálya. A portugáloknak tán nem? Ez volt a legszarabb kifogás, mert ha nincs eső, akkor nem 6-1 van, hanem minimum nyolc. Most már az utolsó meccset nyerni kellett, különben ugrott a VB részvétel. Nagy nehezen kiszenvedtek egy 2-1-es győzelmet a köztudottan európai futballnagyhatalom Izrael ellen. (nem, Dorka, nem megyünk bele abba, hogy Izrael miért Európához tartozik. Nem.) Szóval itt tartunk, hogy egy Izrael legyőzése eredménynek számít.
És nem is ez a baj, mert örüljünk neki, tényleg. De ugye mindegyiknek belőtt kakadusérója volt, és színes Nike/Adidas/Puma cipője. Meg természetesen névvel ellátott mez dukál - közlöm, egyedül a magyar utánpótlás válogatottnál. És ezt nem kívánom tovább kommentálni.

A tudatos lejáratás

Én nem hiszem azt el, hogy ezt nem direkt csinálják. Az U19-es válogatottat, azokat az orbitális hülyeségeket, amiket Bajner Bálint mondd (Azért cseréltek le a 44. percben, hogy megtapsolhassanak.. persze), meg az, hogy egy stadionmegnyitóra nem tudnak odarakni egy olyan tolmácsot, aki beszél is angolul. Az, hogy egy portugál tréner portugál tolmácsot kapjon, vagy ne adj isten, maga a riporter beszéljen angolul, már fel sem merül bennem (mert ugye itt is kijön, hogy az emberek nem a kompetenciájuk, hanem a kapcsolataik alapján kerülnek be pozíciókba... Megint csak hadd ne kommentáljam...). Hogy miről beszélek? Tessék megnézni EZT a videót. Komolyan mondom, én érzem magamat kínosan tőle, és nekem ég le a bőr a képemről helyettük. Azért tudjuk már, hogy a labdarúgásban nem "játék" van, hanem meccs. És hogy az a kibaszott league szó bajnokságot, ligát jelent. Nem játékokat. Mert baromira nem mindegy ám. Érdemes a videó alatt Mourinho arcát nézni. Én nem szeretem ezt az embert, de komolyan megsajnáltam, és esküszöm jót nevettem rajta. Az egész videó abszurditásán. Mert ha én ezt nem látom, akkor nem hiszem el.

Jövőkép

És ilyen körülmények meg ilyen az utánpótlás mellett, félek belegondolni, hogy mi lesz így a magyar focival. Egy sima ötös a románoktól? Feröerrel X hazai pályán? Tízes a görögöktől? Idegenbeli 2-0 az Észak-írektől? Nagyon jó úton haladnak afelé, hogy elveszítsem a magyar labdarúgásba vetett hitemet. Mondanám, hogy addig, ameddig ilyen Pintérhez hasonló bohócok vezetik a válogatottat, addig nem lesz itt semmi, de jöhet ide akármekkora edző, nem lesz ebből a csapatból semmi, amíg nincsen motiváció, alázat, és egy erős jellem, akire mindenki hallgat.
Mindenesetre valószínűleg megnézem majd szeptember 7-én az írek elleni meccset, és minden bizonnyal október 11-én sem hagyom majd ki a románok elleni meccset. És még szurkolni is fogok a csapatnak. Aztán majd kiábrándulok megint, de felcsillantanak majd ismét valami hazug reményt, amit én megint elhiszek majd. És ez így megy majd tovább, mert ebből a kerékből nincs kiszállás.

De azért... Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Call me by your name - kritika

Mostanában magamba injekcióztam egy jó adag kultúrát, úgy néz ki, ismét visszaálltam arra, hogy olvasok, elkezdtem filmeket nézni – amik tú...